1. RÉSZ
Azon a napon, amikor a kerítés felszakadt, Elena Salgado látta, hogy a férje egyetlen örökségeként ráhagyott 40 tehenet az állami út felé futnak, és mögötte hallotta, hogy sógora azt kiabálja, hogy nem fogja elhagyni azt a ranchot.
Tomás már három hónapja halott volt. Villámcsapás csapott be a durangói hegyek egyik magaslati legelőjén, miközben megpróbálta összeterelni a jószágokat egy vihar előtt. Azóta Elena keveset aludt, kötelességből evett, és úgy tett, mintha értené a 22 évig vezetett könyvelést.
Matthew, Thomas bátyja, aznap reggel megérkezett, hogy sürgesse az eladást.
– Ramiro Castañeda mindent megvesz tőled: teheneket, földet és egy házat. Kifizeti a banki adósságot, és te és a húgod mehettek a városba.
—Tomás nem azért nevelte fel El Encinót, hogy 3 hónappal az eltemetése után adjam át.
—Tomás tudott a szarvasmarhákról. Te sz.
A vita véget ért, amikor az oszlopok nyikorogtak. Elena az útra rohant. Sikoltozott, hadonászott, a teheneket nevezte az emlékezett neveken, de az állatok csak mentek előre.
Aztán megjelent egy lovas.
Egy széles mellkasú fekete lovon érkezett, amelynek homlokán fehér csillag volt. Az idegen nem kért engedélyt. Bevezette a lovat a csordába, megállította az első teheneket, és három éles füttyszóval megfordította az egész csoportot. Néhány percen belül mind a 40 tehén visszakerült a legelőre.
A férfi leszállt a lováról, és a saját kötelével összekötözte a törött keresztgerendát.
– Ez holnapig tart. Utána az egész vezetéket ki kell cserélni.
Elena úgy lélegzett, mintha mérföldeket futott volna.
– A férjem meghalt, 40 tehenet hagyva maga után. Szükségem van valakire, aki tudja, hogyan mentse meg ezt a farmot.
Az idegen szánalom nélkül nézett rá.
– Julián Rivas vagyok. Chihuahuába tartok. Marhahajcsárként keresek munkát.
– Maradj még néhány napig. Fizetem az ételedet, a szállásodat, és amit csak tudok, ha eladom a borjaidat.
Julian végigpásztázta tekintetével a legelőt.
– 11 vemhes tehene van. Az egyik egy tüske miatt sántikál a patájában. És ha nem kap takarmányt, akkor semmiféle számítása nem segít majd decemberben.
Mateo kínosan felnevetett.
– Nézd csak. Öt perce érkezett, és már jobban ismeri a ranchot, mint te.
Elena olyan szigorúan nézett rá, hogy a sógora elhallgatott.
Azon az éjszakán Julián a pajtaszobában aludt. Lefekvés előtt Elena látta, ahogy a konyhából elővesz egy kis üveg mezcalt a kabátjából, megnézi a lámpa alatt, majd anélkül, hogy meginná, visszateszi.
A részlet nyugtalanította. Bezárta a bejárati ajtót, és Tomás régi machetéjét az ágy mellett hagyta. Röviddel ezután megszólalt a telefonja. Mateo Korszak hívta.
– Még van időd visszaküldeni azt az idegent, ahonnan jött.
– Aggódsz a biztonságomért, vagy amiatt, hogy nem fogok eladni Ramirónak?
Mateo tardó versenyen.
– Attól tartok, hogy tönkreteszed azt, amiért a bátyám egész életében dolgozott.
– Akkor gyere és segíts felrakni a kerítést holnap.
Mateo válasz nélkül letette a telefont. Elena a pajta felé nézett. Most először értette meg, hogy azoknak volt a legtöbb véleményük a ranchról, akik a legkevésbé voltak hajlandóak beleavatkozni.
Másnap reggel megtisztította a tehén patáját és átvizsgálta a legelőket. Az istálló mögött megtalálta a fekete foltot, ahol a széna odaégett a viharban, amelyben Tomás meghalt.
–Takarmány nélkül a szarvasmarha elpusztul. És ha a szarvasmarha elpusztul, a hitel is elvész.
Elena megmutatta neki a bankszámlakivonatot. A kölcsön májusban esedékes volt, és a földet fedezetként használták.
„Akkor nem kell neki kerítést javítania” – mondta. „Meg kell tanulnom, hogyan ne veszítsem el, amit hátrahagyott.”
Julian lesütötte a tekintetét.
– Nem én vagyok a megfelelő ember.
-Mert?
– Mert már elvesztettem egy ranchot.
Mielőtt tovább magyarázkodhatott volna, egy új kisteherautó állt meg az úton. Ramiro Castañeda, a régió fő szarvasmarha-felvásárlója szállt ki belőle tiszta bakancsban és drága kalapban. Felajánlotta, hogy megveszi a 40 tehenet az értékük kevesebb mint feléért.
–Januárban vékonyak lesznek. Szívességet teszek nekik.
– Nem eladók.
Gondold át, mielőtt a bank gondolkodik helyetted.
Julian egy kalapáccsal a kezében jött ki a pajtából. Ramiro meglátta, és eltűnt a mosolya az arcáról.
– Nézd csak, ki jött vissza.
Julian mozdulatlan maradt.
Elena egyikről a másikra nézett.
— Ismerik egymást?
Ramiro megigazította a kalapját.
– Kérdezd meg az új cowboyodat, hogyan veszítette el apja ranchát. Kérdezd meg tőle, ki vette neki, amikor már alig bírta a tollat a kezében tartani.
Aztán Julianra mutatott.
– És aztán döntsd el, hogy tényleg rá akarod-e bízni a megmaradt 40 tehenedet.
2. RÉSZ
Julian még pirkadat előtt elkészítette a székét.
–Elmegyek, Elena. Ramiro nem hazudott mindenről.
Két csésze kávét és Tomás jegyzetfüzetét tette az asztalra.
– Mielőtt elmész, mondd el, mit csinálnál ezzel a tanyával.
Julian majdnem egy órán át tanulmányozta a számlákat. Aztán a leltárra mutatott.
– Eladnék hét öreg tehenet, amelyek már nem termelnek tejet. Nem Ramirónak. A hegyek túloldalán van egy állatvásár. Ebből a pénzből takarmányt vennék. És lenyírnám a füvet a magaslati legelőn, mielőtt leesik az első hó.
—Meddig még?
– 3 hét, talán 4.
– Akkor maradj a hóesésig.
Julián beleegyezett.
