Tizónt megkötözve találta a kantina előtt.

Bent Julián egy asztalnál ült. Volt egy üres és egy teli pohár. Ramiro mosolyogva figyelte a bárpultról.

– Megmondtam, Doña Elena – bukott ki belőle. – Egy részeg mindig újra részeg lesz.

Julian felemelte az arcát.

– Bevettem egyet. A második már egy órája előttem volt. Nem tudtam meginni, de felkelni sem tudtam.

Elena fogta a teli poharat, és a földre öntötte.

Aztán elővette a borítékot, amit Ramiro a patakban hagyott, és az asztalra dobta.

„Ez a pénz azért volt, hogy Julián eltűnjön, és én egyedül maradjak. Embereket is küldött, hogy hazugságokkal keressék meg Lucíát. Hány másik farmert tett már tönkre ugyanígy?”

A csend gazdát cserélt.

Egy idős szarvasmarha-tenyésztő felidézett egy adásvételt, amit részegen írt alá. Egy másik egy kizsákmányoló kölcsönről számolt be. Ramiro abbahagyta a mosolygást.

Elena kinyújtotta a kezét Julian felé.

-Menjünk.

– Megszegtem a feltételt.

—A feltétel az volt, hogy kibontsam a két éve lezárt üveget.

Julian elővette a kabátjából. A dugó még ép volt.

– Így még mindig eldöntheted, mit tegyél egy esés után.

Visszatérve El Encinóba, Julián az itatóvályúban lévő kőhöz csapta az üveget.

–Azért hordtam magamnál, hogy emlékezzek, ki vagyok. Már nincs rá szükségem. Most arra akarok emlékezni, hogy ki döntött úgy, hogy a vihar közepén keres engem.

Elena sírt.

„Azért mentem el, mert féltékeny voltam. És mert amikor láttam, hogy elmegy, ugyanúgy éreztem magam, mint amikor Tomás elment azon a délutánon: hogy talán soha többé nem látom. A különbség az, hogy ezúttal nem akartam csak ott állni és az ablakból nézni.”

Julian lassan megcsókolta. A távolban ismét mennydörgés dübörgött. Elena nem fogta be a fülét.

A nyugalom 10 napig tartott.

Egyik reggel azt találták, hogy az alsó legelő drótkerítését fogóval elvágták. Kilenc tehén hiányzott, pontosan a 11 vemhes közül a legfejlettebb.

Julian lehajolt, hogy ellenőrizze a lábnyomokat.

—Három ló van. A szomszédos völgy felé tartanak.

– Arra a tanyára, ami az apádé volt?

Julián bólintott.

– Ramirónak karámjai vannak ott. Ha megváltoztatja a márkákat, holnap nehéz lesz bebizonyítani, honnan származnak.

Elena el akart kísérni, de Julián nem volt hajlandó.

– Menj a városba. Ébreszd fel a városi rendőrséget és a kantinban tartózkodó farmereket. Követem a nyomokat, nehogy eltévedj.

Megragadta a karját.

– Gyere vissza. Ne kényszeríts, hogy két órán át kávét melegítsek.

-Visszatérés.

Elena a városba érkezett a levágott drót fényképeivel, a szarvasmarha-vásárlási bizonylatokkal, a billogozási nyilvántartással és azzal a jegyzetfüzettel, amelybe Tomás feljegyezte az azonosító számokat. A parancsnok beleegyezett, hogy elkíséri, és két tisztet kért erősítésre. Az öreg farmer és két fia is velük tartott.

Hajnalban megtalálták a kilenc tehenet a régi Rivas-ranchon. Három fegyveres férfi őrizte a karámot. Julián fegyvertelenül állt előttük, megakadályozva, hogy a hátsó kapun keresztül kihajtsák a jószágokat.

– Menjetek félre az útból! – kiáltotta az egyikük.

– Azok a tehenek nem Ramiróéi.

„Már elvette az egyik tanyádat. Ne hagyd, hogy egy másik megöljön.”

Julian a kőházra nézett, ahol felnőtt.

– Pontosan ezért.

Amikor a rendőrök megjelentek az úton, két férfi elejtette a fegyverét. A harmadik megpróbált elmenekülni, de az egyik farmer elállta az útját. A legfiatalabb férfi végül bevallotta, hogy Ramiro fizetett nekik, hogy kivágják a kerítést, ellopják a szarvasmarhákat, és várjanak az új billogozásra.

A rendőrség lefoglalta a szarvasmarhákat, a fogót, a puskákat és a takarmány szállítására használt járművet. Ezen vallomás, Elena fényképei és a vesztegetésre vonatkozó korábbi bizonyítékok alapján Ramirót még aznap reggel letartóztatták, és a községi ügyészségre vitték.

Mateo másnap megérkezett El Encinóba. Szégyenkezve állt a kapuban.

–Megismételtem Ramiro mondanivalóját. Azt hittem, az eladás a legjobb megoldás számodra.

– Azt hitted, egy ijedt nő tehetetlen nő.

Máté lehajtotta a fejét.

-Igen.

Elena nem bocsátott meg neki azonnal, de nem is rúgta ki.

„Ha szeretnéd tisztelegni a testvéred előtt, gyere el szombaton, és javítsd meg a kerítést, amit kivágtak. Anélkül, hogy megmondanád, mit kezdjek az életemmel.”

Mateo szombaton érkezett szerszámokkal.

A tavasz megváltoztatta a ranchot. A 11 tehén 12 borjút ellett, mert a vörös tehénnek ikrei születtek. Elena minden egyes ellést saját kezűleg feljegyzett Tomás jegyzetfüzetének fennmaradó oldalain.

Májusban eladták a vásáron a 12 borjút ugyanannak a tenyésztőnek, aki megvédte a szarvasmarháikat. A pénzből Elena teljes mértékben kifizette a kölcsönt, és maradt annyi pénze, hogy megjavíthassa az istálló tetejét és zabot vethessen.

Amikor kilépett a bankból, a mellkasához szorította a nyugtát.

– Megmentette – mondta Julian.

– Megmentettük őt.

Mielőtt visszatért volna a tanyára, Elena megkérte, hogy nézzen be a temetőbe.

Julian a bejáratnál maradt, amíg a nő Tomás sírjához sétált. Letérdelt, és néhány másodpercre a kőre helyezte a nyugtát.

– Már ki van fizetve – suttogta. – A tehenek átvészelték a telet. Megtanultam fütyülni. És nem adtam el El Encinót.

Julian felé nézett.

– Huszonkét évig szerettelek, és szeretni is foglak, amíg élek. De az élet nem jelenti azt, hogy megbénultam az időben a halálod napján. Van valaki, aki visszaadta nekem az akaratot, hogy reggel felkeljek. Remélem, bárhol is legyél, megérted ezt.