1. RÉSZ

„Ha tényleg meg akarod menteni a házasságunkat, add ide a mobiltelefonodat, és felejtsd el a családodat egy hónapra” – mondta a férjem, miközben egy olyan város felé hajtott, ahol még térerő sem volt.

Értetlenül néztem rá.

– Arturo, nem gondolod, hogy túlzol? Apámnak van egy cége, amit vezetnie kell, és én vagyok a főkönyvelő.

–Pontosan ezért vagyunk itt, Mariana. Hét éve vagyunk házasok, és mostanában úgy tűnik, mintha az igazi férjed nem más, mint a számítógép.

Nem tudtam, mit válaszoljak.

Veracruzban éltünk. Apám, Don Ernesto, egy szállítmányozási és raktározási cég tulajdonosa volt, amelyet a nulláról épített fel. Én kezeltem a pénzügyeket, Arturo pedig az igazgatóhelyettesi posztot töltötte be.

Amikor a férjem azt javasolta, hogy töltsük az évfordulónkat egy faházban a Papaloapan folyó közelében, azt hittem, újra akarja éleszteni a kapcsolatunkat.

– Már beszéltem az apáddal – biztosította a férfi. – Minden el van intézve.

Megkért, hogy kapcsoljam ki a telefonomat, és tegyem a kesztyűtartóba az övé mellé.

– Nincs munka, nincsenek hívások, nincsenek aggodalmak. Csak mi ketten.

Elfogadtam.

Majdnem három óra múlva megérkeztünk egy La Esperanza nevű kis közösséghez.

Amikor megláttam a házat, úgy éreztem, mintha átvertek volna.

Egy régi épület volt, hámló festékkel, fa ablakokkal és egy bádogtetővel, ami úgy nézett ki, mintha sürgős javításra szorulna.

– Egy hónapig fogunk itt lakni?

– Ne túlozz! Megvan a maga varázsa.

Bent antik bútorok, hímzett terítők és egy kis konyha volt. A kút azonban majdnem teljesen kiszáradt, és a benzintartály is majdnem üres volt.

Arturo gúnyolódott a panaszaimon.

– A városi hölgy nem tud kényelem nélkül élni.

Minden ellenére, az első estén tortillát ettünk babbal, kártyáztunk és nevettünk, mint amikor randiztunk.

Hónapok óta először gondoltam arra, hogy talán még van remény a házasságunkban.

Mígnem hajnali öt órakor megszólalt a telefon.

Arturo ijedten felugrott, és egy olyan eszközt húzott elő a kabátjából, amit még soha nem látott.

„Mi ez?” – kérdeztem.

– Egy műholdas telefon. Sürgősen szükségük van rám a cégnél.

– Nem egyeztünk meg abban, hogy szétválunk?

–Meg tudod csinálni. Én vagyok a rendezőasszisztens.

Gyorsan felöltözött.

– Pénteken visszajövök, szépségem.

– Itt hagysz engem egyedül?

– Intelligens nő vagy. Megoldod majd.

Megcsókolt a homlokomon, és elment.

Csak később vettem észre, hogy a mobilomat is elvette.

Kommunikáció, autó nélkül maradtam, és azt sem tudtam, mikor térhetek vissza.

Azon a délutánon, miközben vizet kerestem a folyónál, találkoztam Nicóval, egy kilencéves fiúval, aki öt kiskutyát rejtegetett, nehogy valaki elvegye őket tőle.

Apja, Tomás, egy közeli rezervátumban volt erdőőr.

Bár komoly embernek tűnt, segített megnyugtatni a gyereket és biztonságos helyre vinni az állatokat.

Mielőtt elbúcsúzott volna, Tomás feltett nekem egy furcsa kérdést.

– A férjed az az ember, aki idehozott?

– Igen. Miért?

– Mert néhány héttel ezelőtt itt járt egy másik nővel. Egy fiatal szőkével. Azt hittem, a felesége.

Borzongást éreztem.

Visszamentem a kabinba, és gondosan átnéztem a hálószobát.

Az ágy alatt találtam egy elegáns, csillogó kövekkel kirakott hajcsatot.

Rövid hajam volt.

Aztán felfedeztem egy névjegykártyát egy kis asztal mögött elrejtve.

Vanessa Salgado. Jogi tanácsadó.

Azonnal felismertem a név alatti logót.

Az apám cégétől származott.

És Vanessa pontosan az az ügyvéd volt, akit Arturo hat hónappal korábban felbérelt.

A kártyát bámultam, miközben egy szörnyű ötlet kezdett formát ölteni.

A férjem nem azt a faházat választotta az évfordulónkra.

Oda vitt, ahol a szeretőjét rejtette.

De amit még mindig nem tudott, az az volt, hogy ez a hűtlenség csak a tervének legkevésbé veszélyes része volt.

2. RÉSZ

Alig tudtam aludni aznap éjjel.

Nem értettem, miért vitte Arturo először a szeretőjét a faházba, és csak utána engem. Ha el akarta rejteni a hűtlenségét, miért vállalt ekkora kockázatot?

Másnap reggel Nico megjelent az egyik kiskutyájával.

„Apám azt mondja, hogy még mindig érkeznek hívások a dombon” – jegyezte meg, miközben reggeliztünk.

Azonnal felkaptam a fejem.

– Van itt jel?

– Csak egy kicsit. De apámnak van telefonja. Akarod használni?

Fél órával később Tomás elkísért egy kis emelkedőhöz a rezervátum mögött.

Elmagyaráztam, hogy sürgősen fel kell vennem a kapcsolatot a családommal.

Kérdés nélkül átnyújtotta nekem a mobiltelefonját.

Tárcsáztam anyám számát.

„Mariana!” – kiáltotta, amikor meghallotta. „Hol vagy?”

– Abban a városban, ahová Arturo hozott. Hogy vannak?

Csend lett.

– Lányom, az apád kórházban van.

Éreztem, hogy felmondják a szolgálatot a lábaim.

-Mi történt?

–Szívproblémája volt. Holnap műtétje lesz. Arturo megkért minket, hogy ne mondjunk el neked semmit, mert pihenned kell.

– Hogy tehette ezt?

Anyám sírni kezdett.

– Biztosított minket, hogy mindent elintéz, amíg apád kórházban van.

Remegve tettem le a telefont.

Azonnal felhívtam Paulát, a könyvelési asszisztensemet.

– Ügyvéd úr, hála Istennek! – suttogta. – Valami nagyon furcsa történik.

Elmagyarázta nekem, hogy Arturo rendelte el a főraktárunk eladásának előkészületeit.

Az ár négymillió peso volt.

Az ingatlan értéke közel tizenkétmillió forint volt.

– Ki engedélyezte egy ilyen műveletet?

– Arturo úr azt mondja, hogy utasításokat kapott az apjától. Vanessa ügyvéd készítette elő a szerződést.

– És ki vásárolja?