– Egy Comercializadora Salgado nevű cég. Alig egy hónapja jegyezték be.

A vezetéknév hallatán megfagyott a vér a vérben.

De Paulának még ennél is rosszabb mondanivalója volt.

— Azt is kérték a bankot, hogy módosítsa az üzleti számlák aláíróinak személyét. Megjelenik egy kérés, amelyet digitális hitelesítő adataikkal nyújtottak be aláírásuk eltávolítására és Arturo úr megtartására az egyetlen aláíróként.

– Én ezt soha nem kértem!

– A megállapodás egy utolsó telefonos megerősítéstől függ. Hétfőn mindent véglegesíteni szeretnének.

Akkor értettem meg, miért vette el Arturo a telefonomat.

Megvoltak a munkahelyi jelszavaim, mert régen közös számítógépet használtunk. Most pedig hozzá kellett férnie ahhoz a számhoz, ahová a banki igazolásokat küldték.

A faház nem volt romantikus menedékhely.

Gondosan kiválasztott börtön volt.

Oda rohantam, ahol a vidéki közlekedésnek kellett volna áthaladnia.

Majdnem két órát vártam.

Tomás megjelent, és lesújtó hírekkel szolgált.

Egyetlen busz sem fog arra járni. Az esőzések megrongálták a hidat és felfüggesztették a közlekedést.

–El kell jutnom Veracruzba. Apám beteg, és el akarják lopni a társaságát!

Eltakartam az arcomat, képtelen voltam visszatartani a könnyeimet.

Tamás néhány másodpercig hallgatott.

– Elvihetlek hajóval egy olyan városba, ahol még van közlekedés.

– Tényleg megtennéd?

– Nem foglak itt hagyni azzal, hogy tudod, mi folyik itt.

Nicót Doña Chabela, a szomszéd gondjaira bízta, és még aznap délután kimentünk a folyóra.

Az út során Tomás elmesélte, hogy három éve egyedül neveli a fiát. A felesége, Lucía, azért hagyta el, mert nem bírta elviselni, hogy messze kell élnie a várostól.

– Nico még mindig várja – vallotta be. – Néha megkérdezi, hogy tett-e valami rosszat, ami miatt az anyja elment.

Fájt hallanom.

Tomás mutatott nekem egy régi fényképet róluk hármójukról.

A nő mosolygott, és fehér ápolónői egyenruhát viselt.

Fogalmam sem volt, mennyit fog jelenteni újra ez a kép.

Sötétedéskor érkeztünk a dokkhoz. Miután megköszöntem neki, találtam egy járművet Veracruzba.

Másnap reggel egyenesen a bankba mentem, anélkül, hogy hazamentem volna.

A vezető, aki a könyvelésünket kezelte, meglepődött, amikor meglátott.

– Mariana asszony, azt hittem, nyaral.

– Azonnal törölnöm kell egy, a nevemre beküldött jelentkezést. Csalás.

A nő megnézte a számítógépet, és elsápadt.

—Digitálisan aláírt dokumentumaink és visszaigazoló hívásunk van.

– Nem telefonáltam.

Megkérte a biztonsági őrt, hogy jöjjön be.

Megvizsgálta a fájlt, majd megnyitott egy hangfájlt.

– Eljárási szabályként rögzítjük a telefonos engedélyezéseket. Figyeljen ide, asszonyom.

Egy női hang kezdett beszélni.

És amikor felismertem, úgy éreztem, megáll a szívem.

A nő, aki megpróbált nekem kiadni magát, egy olyan személy volt, akit tökéletesen jól ismertem.

3. RÉSZ

– Mariana Rivera vagyok, és felhatalmazom a férjemet, hogy egyedül ő legyen felelős a cég banki műveleteiért – mondta a nő a felvételen.

Azonnal felismertem azt a hangot.

Vanessa Salgado volt az.

Ugyanaz az ügyvéd, akit Arturo felbérelt. Ugyanaz a nő, akinek a névjegykártyáját elrejtve megtaláltam abban a faházban.

– Az nem én vagyok – mondtam, és a biztonsági őrre néztem. – Ő a cégünk egyik alkalmazottja, akinek viszonya van a férjemmel.

A férfi leállította a lejátszást.

– Akkor egy lehetséges csalási kísérlettel állunk szemben.

Mindent elmagyaráztam neki: az utat, az eltűnt telefonomat, apám kórházi kezelését és a borospincénk gyanús eladását.

Kértem a módosítások megelőző blokkolását és minden rendkívüli művelet felülvizsgálatát.

A vezető felhívta a jogi osztályát.

A dokumentumaim áttekintése után törölték a függőben lévő kérelmet, és további biztonsági intézkedéseket aktiváltak a fiókjainkon.

„Feljelentést is kell tenni” – magyarázta. „Valaki felhasználta a hitelesítő adatait és a személyazonosságát.”

–Megteszem. De először meg kell akadályoznom, hogy eladják apám vagyonát.

Felhívtam Paulát a bankból.

—Lépjen kapcsolatba azzal a közjegyzői irodával, ahol a szerződést alá kívánják írni. Tájékoztassa őket arról, hogy vita van a képviseleti jogosultságokkal kapcsolatban, és hogy ne lépjenek tovább anélkül, hogy közvetlenül a tulajdonossal egyeztetnék.

– Ügyvéd úr, tehát akkor csalás volt?

– Sokkal rosszabb, mint képzeltük.

Amikor megérkeztem a céghez, Paula egy mappával várt rám.

Szerződéseket, számlakivonatokat és a legutóbbi tranzakciókat is áttekintjük.

Felfedeztük, hogy Comercializadora Salgado Mauricio Salgadóé, Vanessa testvéréé.

Alig néhány héttel korábban alapították azt a céget.

Négymillió pesóért akarták megvásárolni a raktárunkat, amikor annak kereskedelmi értéke meghaladja a tizenegymilliót.

De volt egy másik probléma is.

Az elmúlt néhány hónapban közel kilencszázezer pesót vontak ki a vállalat tartalékaiból olyan műveletek révén, amelyeket Arturo kellő indoklás nélkül engedélyezett.

A számokat bámultam.

A férjem nem csak apám kárára akart meggazdagodni.

Már felhasználta a cég pénzét, és el kellett rejtenie, mielőtt valaki felfedezné a hiányt.

Akkor értettem meg, miért ragaszkodott annyira ahhoz az állítólagos második nászúthoz.

Azt akarta, hogy eltűnjek, amíg ő mindent elrendez.

És tudtam, hogy amíg apám kórházban van, senki sem tudja könnyen megállítani.

Vagy legalábbis ezt gondolta.

Egyenesen a kórházba mentem.

Anyám vörös szemekkel köszöntött.

– Mariana, lányom, hála Istennek, hogy megérkeztél.

– Hogy van Apa?

– A műtét jól sikerült. Az orvosok azt mondják, most nagyon türelmesnek kell lennünk.

Teljes erőmmel átöleltem.

Amikor egy nővér odajött, hogy bekísérjen minket a szobába, hirtelen megrázkódtam.

Ő volt az a nő, akit Tomás mutatott nekem a folyón lefelé tartó utunk során.