Nico anyja.
A névtábláján ez állt: Lucía Hernández.
Természetesen nem ismert fel engem.
Bementem meglátogatni apámat.
Sápadt volt, fáradt szemekkel, de elmosolyodott, amikor meglátott.
– Kislányom… visszatértél már a nyaralásból?
Odaléptem, és megcsókoltam a homlokát.
– Apa, majdnem halálra rémítettél.
– A férjed ragaszkodott hozzá, hogy pihenned kell. Azt hittem, igaza van.
Gombóc nőtt a torkomban.
Az az ember harminc éven át dolgozott azon, hogy felépítsen valamit, ami lehetővé teszi számunkra, hogy békében éljünk.
És pontosan az a személy, akit fiának fogadott, megpróbálta elpusztítani őt.
„Van néhány dolog, amiről beszélnünk kell” – mondtam neki. „De most csak azt akarom, hogy jobban legyél.”
Apám megszorította a kezem.
– Van köze Arturohoz?
Mozdulatlanul maradtam.
– Miért kérdezed?
– Mert egy hónappal ezelőtt felfedeztem néhány mozdulatot, amik nem tetszettek. Azt hittem, felelőtlen döntéseket hozok.
Anyám gyengéden közbelépett.
– Lányom, van valami, amit tudnod kell.
Elmagyarázta nekem, hogy az első szívrohama után apám közjegyzőhöz fordult, hogy módosítsa a közigazgatási hatásköröket.
Korábban Arturo bizonyos fontos funkciókat átvehetett a tulajdonos hosszabb távolléte alatt.
Most ezek a rendkívüli képességek kizárólag az enyémek voltak.
– Nem akartam bizonyíték nélkül megvádolni – mondta apa. – De valami bennem azt súgta, hogy meg kell védenem a céget.
Akkor megértettem, hogy Arturo nemcsak hogy elárulta a bizalmunkat.
Megpróbáltam legyőzni azokat a védelmező intézkedéseket, amiket a saját apám hozott létre, miután gyanakodni kezdett rá.
– Jól tetted, hogy megváltoztattad, apa. De szólnod kellett volna.
– Tudom, lányom.
Megsimogattam a kezét.
– Majd én intézkedem a többiről. Te csak a gyógyulásoddal foglalkozz.
Mielőtt elhagytam volna a kórházat, Luciát kerestem.
– Elnézést a zavarásért. Ön egy Nico nevű fiú anyja?
A nő elsápadt.
– Ismered a fiamat?
– A La Esperanzában találkoztam vele. Találkoztam Tomással is.
A szeme megtelt könnyel.
-Hogy van?
– Rendben van. Csodálatos gyerek. De várni fog rád.
Lucia lesütötte a tekintetét.
Azt mondta, hogy három évvel ezelőtt elhagyta a falut. Aztán megismerkedett egy másik férfival, és újra férjhez ment.
Az újdonsült férje nem tudott a gyermekéről.
„Először azt hittem, amint kapok munkát, visszamegyek Nicóért” – vallotta be. „Aztán túl szégyelltem magam ahhoz, hogy szembenézzek Tomással. Minden egyes hónappal nehezebbé vált.”
– De a fiad sosem hagyta abba a várakozást rád.
-Tudom.
– Tomás nem beszél rólad rosszat. Ez nem jelenti azt, hogy amit tettél, az már nem bántja őket.
Lúcia sírni kezdett.
–Attól tartok, Nico vissza fog utasítani.
„Lehet, hogy dühös. Minden joga megvan hozzá. De tudnia kell, hogy semmi olyat nem tett, ami a távollétedet okozta volna.”
Azt javasoltam neki, hogy komolyan fontolja meg a fiával való kapcsolatfelvételt, tiszteletben tartva Tomás és Nico igényeit.
Nem tudtam megfejteni helyettük a történetüket.
De talán segíthetne kinyitni egy ajtót.
Csütörtökön visszatértem La Esperanzába.
Fizetnem kellett a magánközlekedésért, ami egy nagy kerülővel járt, de a faházban kellett lennem, mire Arturo visszatért.
Tomás kávét melegítettem egy kannában, és rajtakapott.
– Azt hittem, a városban maradsz – jegyezte meg.
– Én is így gondoltam.
– Elrendeződtek a dolgok?
– Valami nagyon komolyat megakadályoztunk. Most szembe kell néznünk a felelősökkel.
Tomás leült a tornác lépcsőjére.
– És az apád?
—Lépésről lépésre.
– Akkor van egy jó híred.
Napok óta először mosolyogtam.
Az az ember nem mondott nagybeszédeket. Egyszerűen csak megjelent, amikor valakinek szüksége volt rá.
Mielőtt elment, elmondta, hogy a faház a nagyanyjáé volt.
– Doña Chabela segít kibérelni. Aligha akar valaki ilyen messzire jönni.
Kíváncsian néztem rá.
– Ezért ismerted fel Arturo autóját?
Bólintott.
„Láttam, hogy jön azzal a lánnyal. Nem tudtam, hogy nős.”
– És amikor megérkeztem, úgy döntöttél, hogy figyelmeztetsz.
– Azt hittem, jogod van tudni.
Ez az egyszerű válasz jobban meghatott, mint vártam.
Arturo péntek reggel tért vissza.
Egy hatalmas vörös rózsacsokorral a kezében szállt ki az autóból.
–Szerelmem! El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál!
Az ajtóban maradtam.
– Én, vagy a pénz, amit a cégtől akartál elvenni?
A mosolya eltűnt.
— Miről beszélsz?
– A raktárból, a hiányzó kilencszázezer pesóból és Vanessától.
Láttam, ahogy elsápad.
– Mariana, valaki hazugságokkal tömi tele a fejed.
–Megtaláltam a holmiját az ágyunk alatt. És hallottam a hangját, ahogy a bankban úgy tett, mintha én lennék.
Arturo leejtette a csokrot az asztalra.
– Meg tudom magyarázni.
– Akkor kezdd azzal, hogy add vissza a telefonomat.
Kivette a kesztyűtartóból anélkül, hogy rám nézett volna.
Bementünk a konyhába.
Letettem elé a megszerzett dokumentumok másolatait.
Arturo izzadni kezdett.
– Nem érted, hogyan működnek bizonyos vállalkozások.
– Teljesen megértem, hogy megpróbáltad eladni valaki más ingatlanát egy olyan cégnek, amelyet a szeretőd testvére hozott létre.
– Nem erről volt szó.
Pontosan abban a pillanatban hallottunk egy másik autót.
Vanessa kopogás nélkül lépett be a kabinba.
Az arca eltorzult a dühtől.
„Haszontalan vagy, Arturo!” – kiáltotta. „Azt mondtad, hogy a feleséged nem tud kommunikálni!”
A férjem hirtelen felállt.
-Csendben maradj!
De Vanessa már elvesztette az önuralmát.
– A bátyám idézést kapott az adott tranzakció dokumentumaival kapcsolatban. A bank vizsgálatot indított, a közjegyzői iroda pedig mindent felfüggesztett!
