Ülve maradtam.

– Jó reggelt, asszonyom. Gondolom, a hajcsatjáért jött.

Letettem az asztalra.

Vanessa gyűlölködve meredt rám.

– Nem tudod, mibe keveredsz bele.

– Tudom, hogy megpróbálták meghamisítani a felhatalmazásamat, hogy a családom számláit kezelhessem.

Arturo kétségbeesetten közbelépett.

– Vanessa volt az, aki mindent megszervezett! Biztosított róla, hogy senki sem fog semmit megtudni.

Az ügyvéd keserű nevetést hallatott.

– Szóval most ártatlan? Ki vett el pénzt a cégtől, hogy eljátssza a befektető szerepét? Kinek kellett volna visszaszereznie a könyvvizsgálat előtt?

A férjem lehajtotta a fejét.

– Megígérted, hogy eladjuk a borászatot, és felosztjuk a nyereséget.

– Mert már az elején beleegyeztél!

Düh és félelem keverékével bámultak egymásra.

Akkor megértettem valami fájdalmasat.

Arturo-t nem csupán egy ambiciózus nő manipulálta.

Önkéntesen részt vettem egy tervben, amelynek célja a családom vagyonának lefoglalása volt.

Amikor Vanessa elment, a férjem egy székbe rogyott.

– Mariana, kétségbeesett vagyok. Sok pénzt vesztettem befektetésekkel. Azt hittem, vissza tudom szerezni.

– Apám pénzéből?

– Minden egy kis összeggel kezdődött. Aztán többet vesztettem, és vissza akartam szerezni.

– És ahelyett, hogy megálltál volna, úgy döntöttél, hogy még többet lopsz.

Arturo sírni kezdett.

– Nem akartam mindent elveszíteni.

Csendben néztem őt.

Hét évig azt hittem, ismerem.

Most egy idegennel nézett szembe.

„És a házasságunk?” – kérdeztem. „Azt is tönkre akartad tenni?”

– Szeretlek, Marianna.

–Nem hagyod magára a szeretett személyt egy házban anélkül, hogy kommunikálnál vele, miközben a háta mögött csalást készítesz elő.

Megpróbálta megfogni a kezem.

Eltávolítottam.

– El fogok válni tőled.

– Kérem szépen, kezdhetnénk újra?

– Nem. Sok lehetőséged lett volna elmondani az igazat. Minden egyes alkalommal a hazugságot választottad.

Együtt hagytuk el a kabint.

Vissza kellett térnie Veracruzba, hogy válaszoljon a cég ügyvédeinek.

El kellett indítanom a válópert.

A rózsacsokor ott maradt magára hagyva az asztalon.

A következmények nem egyik napról a másikra jöttek.

Apám független könyvvizsgálót fogadott, és benyújtotta a megfelelő bizonyítékokat a hatóságoknak.

Arturo azonnal elvesztette az állását.

Vanessát is kirúgták, míg őt és testvérét csalási kísérlet és dokumentumokkal való visszaélés miatt vizsgálat alá vonták.

Apám nem akarta eltitkolni a történteket.

„Mariana, úgy szerettem azt a férfit, mint a fiamat” – mondta nekem. „De pontosan ezért még súlyosabb az árulása.”

Megkezdődött az elveszett pénz visszaszerzésére és a felelősségre vonás követelésére irányuló eljárás.

A válás is a tervek szerint zajlott.

Arturo sokszor hívott.

Egyik este azt mondta nekem:

– Elvesztettem az állásomat, a hírnevem és a házasságom. Semmim sem maradt.

Azt válaszoltam:

–Én is elvesztettem valamit. Hét évet pazaroltam el azzal, hogy hittem valakiben, aki nem is létezett.

Ezután abbahagytam a hívásaikra való válaszadást.

Visszatértem La Esperanzába, mert ott kaptam levegőt.

Megtanultam vizet meríteni a kútból anélkül, hogy a felét kilöttyenteném, kávét főzni tűzifával, és megkülönböztetni, mikor fog elállni az eső, és mikor kezd emelkedni a folyó vízszintje.

Doña Chabela megtanított arra, hogyan kell veracruzi stílusú tamalét készíteni.

Nico szinte minden délután jött a kölykeivel.

Az apja megjavította a veszélyes verandalépcsőket és kijavított néhány szivárgást.

Apránként már nem éreztem magam látogatónak.

Egy nap úgy döntöttem, hogy az egyik kölyökkutyát odaadom apámnak.

Az orvosa azt javasolta, hogy a felépülése alatt rendszeresen sétáljon.

Don Ernesto először tiltakozott.

–Mariana! Mit kezdjek egy ilyen huncut fiúval?

De két héttel később anyám nevetve hívott fel.

– Apád már nem beszél teherautókról vagy raktárakról. Most már csak azzal henceg, milyen intelligens a kutyája.

Kapitánynak szólította.

Minden reggel együtt sétáltak.

Apám örömének visszanyerése volt az egyik legszebb ajándék abban az időben.

Eljött az ideje, hogy újra beszéljek Luciával.

Mielőtt bármit is tettem volna, elmondtam Tomásnak, hogy megtaláltam.

Sokáig hallgatott.

– Látni akarod Nicot?

– Igen. De megmondtam neki, hogy előbb beszélnie kell veled.

Tamás felsóhajtott.

„Sosem tiltottam meg neki, hogy a közelébe jöjjön. Ami aggaszt, az az, hogy újra eltűnik.”

Úgy döntött, beszél a fiával.

Amikor Nico megtudta, hogy az anyja meg akarja látogatni, ideges lett.

– Mi van, ha eljön, és aztán megint elfelejti?

Tamás megölelte.

„Nem ígérhetem, hogy ez nem fog megtörténni, fiam. De azt megígérhetem, hogy nem kell egyedül szembenézned vele.”

Lucia a következő szombaton érkezett meg.

Nico a verandán ült, és a karjában tartotta a kedvenc kiskutyáját.

Amikor meglátta anyját belépni, mozdulatlan maradt.

– Szia, fiam – suttogta.

Nico otthagyta a kiskutyát a földön.

– Tényleg te vagy az?

Lucia bólintott, és sírt.

A fiú feléje futott.

Olyan szorosan ölelték egymást, hogy mindketten elvesztették az egyensúlyukat, és a lépcsőn ültek.

– Azt hittem, már nem szeretsz – zokogta Nico.

– Nagyon szeretlek.

– Akkor miért nem jöttél vissza?

Lucia nem próbált kifogást kitalálni.

– Mert gyáva voltam, fiam. Olyan döntéseket hoztam, amelyek nagyon megbántottak. És te egyiket sem érdemelted meg.

Nico még jobban sírt.

Tomás mellettem maradt.

Észrevétlenül megfogtam a kezét.

Összefonta az ujjait az enyéimmel.

Azon a délutánon Lucia hosszasan beszélgetett a fiával.

Rendszeres hívásokat és látogatásokat ígért neki, amiket majd az apjával intéz el.

Azt is elhatározta, hogy elmondja új családjának az igazságot Nicóról.

Nem volt tökéletes megbékélés.