Azt hittem, csak egy gondoskodó férj, aki a közös jövőnket tervezi, talán azon gondolkodik, hogy egyszer majd gyerekek is lesznek, és biztos akar lenni anyagi biztonságban.

De aztán elkezdtem más dolgokat is észrevenni.

Marcus részletes kérdéseket kezdett feltenni a napi beosztásommal kapcsolatban.

Hová is tartottam?

Kivel találkoztam?

Mikorra lennék otthon?

Azt mondta, csak finom vacsorákat akar nekünk szervezni, de olyan érzésem volt, mintha minden lépésemet nyomon követné.

A nővérem, Sophia is egyre gyakrabban kezdett el járni hozzánk.

Bejelentés nélkül megjelent a Lincoln Park-i házunknál, mindig akkor, amikor dolgoztam.

Marcus később azt mondta nekem: „Ó, Sophia beugrott. Csak családi dolgokról beszélgettünk.”

Sophia mindig is féltékeny volt a sikeremre.

Mivel a Chicago déli részén lévő kis lakásunkban nőttem fel, mindig dühös lett, valahányszor jó jegyeket kaptam, vagy díjakat nyertem az iskolában.

„Miért kap mindent Viktória?” – panaszkodott a szüleinknek.

Amikor megnyitottam az első szállodámat, Sophia gonosz megjegyzéseket tett arra, hogy mennyire hencegek, és azt hiszem, hogy mindenkinél jobb vagyok.

De azt hittem, hogy már túltette magát a féltékenységen.

Most 26 éves volt, elég idős ahhoz, hogy örüljön a nővére sikerének.

Tévedtem.

Egyik este korán értem haza egy chicagói belvárosi megbeszélésről, és Marcust és Sophiát ott találtam, amint nagyon közel ülnek egymáshoz a kanapénkon.

Suttogva beszélgettek, és amikor megláttak, gyorsan eltávolodtak egymástól.

– Szia, drágám – mondta Marcus, hangja mesterkéltnek és túl vidámnak tűnt. – Sophia épp az új munkájáról mesélt.

De Sophia bűntudatosnak tűnt, mint egy gyerek, akit rajtakaptak sütilopáson.

Marcus pedig folyton babrált a kezével, amit csak akkor csinált, ha ideges volt.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni.

Valami nem stimmelt, de nem tudtam rájönni, hogy mi az.

Marcus mellettem feküdt, normálisan lélegzett, de én folyton azon gondolkodtam, milyen furcsán viselkedtek.

A következő héten úgy döntöttem, hogy ellenőrzöm a számítógépes előzményeinket.

Azt mondogattam magamnak, hogy paranoiás vagyok, de tudnom kellett, mit csinál Marcus online, amikor nem vagyok otthon.

Amit találtam, attól meghűlt bennem a vér.

Marcus olyan dolgok után kutatott, mint a nyomon követhetetlen mérgek, hogyan lehet természetesnek feltüntetni a halált, és hogyan lehetne kifizetni az életbiztosítást a házastárs halála után.

Emellett információkat keresett az üzleti számláimmal kapcsolatban, és arról is, hogyan adhatom át a szállodáim tulajdonjogát.

Kinyomtattam az összes keresési előzményt, és elrejtettem az irodámban a Willis-toronyban.

Nem tudtam, mit kezdjek ezzel az információval.

Egy részem legszívesebben közvetlenül Marcusszal találkozott volna, de egy másik részem félt attól, hogy mit tenne, ha tudná, hogy gyanús vagyok.

Jobban elkezdtem figyelni mindenre, amit Marcus csinált.

És ekkor vettem észre, hogy átkutatta a táskámat, a telefonomat nézegette zuhanyzás közben, és furcsa kérdéseket tett fel az üzlettársamnak, Jamesnek az egészségi állapotomról és a stressz-szintemről.

A tökéletes házasságom szétesőben volt, és én éppen csak elkezdtem megérteni, mennyire veszélyes a helyzetem.

Két héttel azután, hogy megtaláltuk azokat a szörnyű keresési találatokat a számítógépünkön, a testem olyan módon kezdett el árulkodni, amilyet korábban soha nem tapasztaltam.

A gyomrommal kezdődött.

Minden reggel úgy ébredtem a Lincoln Park-i otthonunkban, mintha valaki görcsbe rándította volna a bensőmet.

A fájdalom olyan erős volt, hogy alig tudtam egyenesen állni.

Azt hittem, hogy csak a munkahelyem miatt vagyok stresszes, de egyre rosszabb lett.

Aztán jött a hányinger.

Nem tudtam magamban tartani az ételt, főleg reggelente.

Marcus reggelit készített nekem, mielőtt elindultam volna a Willis-toronyban lévő irodámba, nekem pedig be kellett rohannom a fürdőszobába hányni.

Annyira aggódónak tűnt, mindig azt kérdezte, hogy orvoshoz kell-e mennem.

„Lehet, hogy túl sokat dolgozol, drágám” – mondta, miközben a hátamat dörzsölte, miközben a vécé fölé görnyedtem. „Azok az utazások Chicago, Miami és Los Angeles között valószínűleg kifárasztanak.”

De a legrosszabb az egészben a hajam volt.

Minden reggel csomókat találtam a párnámon.

Sötétbarna hajam hosszú tincsei kijöttek, amikor fésülködtem.

Mindig büszke voltam a dús, egészséges hajamra, most pedig úgy hullik, mintha valami beteg ember lennék.

Az üzlettársam, James, azonnal észrevette a változásokat.

Éppen egy Navy Pier közelében lévő étteremben ebédeltünk, amikor abbahagyta az evést, és rám meredt.

– Victoria, szörnyen nézel ki – mondta aggodalommal teli hangon. – Mikor voltál utoljára orvosnál? Legalább 7 kilót fogytál az elmúlt hónapban.

Lenéztem a kezeimre, és rájöttem, hogy igaza van.

A jegygyűrűm lazán lógott az ujjamon.

A ruháim úgy lógtak a testemről, mintha egy nagyobb emberhez tartoznának.

– Csak elfáradtam – mondtam neki.

De még én sem hittem a saját szavaimnak.

James ragaszkodott hozzá, hogy Dr. Thompsonhoz, a chicagói belvárosban élő háziorvosunkhoz forduljak.

Foglaltam egy időpontot a következő hétre, de legbelül kezdtem gyanítani, hogy a betegségem nem természetes eredetű.

Azon a hétvégén, amikor Marcus állítólag az irodájában tartózkodott a Loopban, úgy döntöttem, átkutatom a házunkat.

Az otthoni irodájában kezdtem, átnéztem az összes fiókot és szekrényt.

Legtöbbjük hétköznapi dolog volt, számlák, munkapapírok, régi fotók rólunk a boldogabb időkből.

De aztán megtaláltam a műhelyét a pincénkben.

Marcus mindig is ügyes volt, megjavított dolgokat a házban és bútorokat csomagolt.

De a szerszámosládája mögött rejtőzve találtam valamit, amitől egy pillanatra megállt a szívem.

Három kis üvegpalack, bennük tiszta folyadékkal.