A férjem belecsempészett valamit a levesembe, azt gondolva, hogy nem figyelek oda; amikor kilépett, megcseréltem a táljainkat; ami 30 perccel később történt, az sokkolt.

Nem volt rajtuk címke, de semmi szaguk nem volt.

Pont olyan, mint a folyadék, amit azon a szörnyű éjszakán láttam, ahogy a levesembe öntött.

Az üvegek mellett egy jegyzetfüzet állt, amibe Marcus kézírásával volt írva a napi beosztásom.

Nyomon követte, mikor indulok dolgozni, mikor jövök haza, mit reggelizek és vacsorázom, mintha valami tudományos kísérlet lennék.

Mindent lefényképeztem a telefonommal, és az üvegeket pontosan oda tettem vissza, ahová találtam őket.

Annyira remegett a kezem, hogy alig bírtam egy helyben tartani a telefonomat.

Aznap este Marcus, mint mindig, vacsorát készített: grillezett csirkét rizzsel és zöldségekkel.

Először az én tányéromat tálalta fel, úgy mosolygott rám, mint a szerető férj, akinek tetteti magát.

– Egyél, drágám! – mondta. – Vissza kell nyerned az erőd.

Ide-oda tologattam az ételt a tányéromon, úgy tettem, mintha ennék, miközben figyelmesen figyeltem Marcust.

Idegesnek tűnt, pár percenként megnézte a telefonját, és rám pillantott, hogy tényleg eszem-e.

Amikor felkelt, hogy kimenjen a mosdóba, gyorsan belekapartam az ételem nagy részét egy szalvétába, és elrejtettem a táskámban.

Holnap a munkahelyemen kidobnám.

Később aznap este hallottam, hogy Marcus halkan beszél a telefonján a nappaliban.

Felkúsztam a lépcsőnk tetejére és hallgatóztam.

– Gyorsabban betegszik meg, mint vártuk – mondta. – Talán kicsit lassítanunk kellene.

Egy női hang válaszolt, de nem hallottam tisztán, mit mond.

Úgy hangzott, mint Sophia, de nem voltam benne biztos.

– Nem, igazad van – folytatta Marcus. – Tartanunk kell magunkat a tervhez. Már csak néhány hét, és vége ennek az egésznek.

Visszakúsztam a hálószobánkba, és úgy tettem, mintha aludnék, amikor Marcus feljött az emeletre.

De egész éjjel ébren feküdtem, és végre megértettem az igazságot.

A férjem lassan halálra mérgezett, és a saját nővérem is segített neki ebben.

Nem bírtam tovább a bizonytalanságot.

Bizonyítékra volt szükségem arra, hogy mit műveltek velem Marcus és Sophia.

Úgy döntöttem, rejtett kamerákat szerelek fel a Lincoln Park-i házunkban.

Másnap reggel, amíg Marcus a belvárosi irodájában volt, elmentem egy Wicker Park-i elektronikai boltba, és vettem három apró vezeték nélküli kamerát.

Az eladó megmutatta, hogyan csatlakoztathatom őket a telefonomhoz, hogy mindent nézhessek a Willis-toronyban lévő irodámból.

Elhelyeztem egy kamerát a konyhánkban, egy kávésdoboz mögé rejtve a pulton.

Egy másik Marcus pincéjében lévő műhelyébe került, néhány festékesdoboz közé elrejtve, ahol azokat a titokzatos üvegeket tartotta.

A harmadik kamerát a nappaliban, egy képkeret mögé tettem a könyvespolcra.

Három napig átlagos, unalmas felvételeket néztem, ahogy Marcus a férje szokásos dolgait végzi: kávét főz, tévét néz, a laptopján dolgozik.

Azt kezdtem gondolni, hogy talán megőrülök.

Talán a chicagói, miami és Los Angeles-i szállodák üzemeltetésével járó stressz paranoiássá tett.

Csütörtök délután azonban minden megváltozott.

Az irodámban voltam és a Beverly Hills-i szállodám profitjelentéseit átnéztem, amikor a telefonom rezegni kezdett a nappali kamerájának riasztásától.

Megnyitottam az alkalmazást, és láttam, hogy Sophia Marcusszal ül a kanapénkon.

Sokkal közelebb ültek egymáshoz, mint amennyire egy sógornőnek és egy sógornőnek lennie kellene.

Felhangosítottam a telefonomat, és hallgattam a beszélgetésüket.

– Meddig kell ezt még csinálnunk? – kérdezte Sophia, miközben végigfuttatta ujjait szőke haján. – Belefáradtam, hogy mindig úgy teszek, mintha törődnék Victoriával, amikor látom.

Marcus megfogta a kezét, és megszorította.

„Már csak pár hét, kicsim. Az orvos azt mondta, hogy az arzénnak lassan kell felhalmozódnia a szervezetében, különben gyanús lesz.”

Arzén?

Arzénnal mérgeztek meg.

„Már majdnem két hónapja teszem a reggeli kávéjába és a vacsorájába” – folytatta Marcus. „Napról napra fogy és egyre gyengébb. Hamarosan úgy fog kinézni, mintha a stressztől és a túlhajszoltságtól halt volna meg.”

Sophia közelebb hajolt Marcushoz, és megcsókolta az ajkán.

Nem családi csók.

Egy romantikus csók két ember között, akik szerelmesek voltak.

– Alig várom, hogy nyíltan együtt lehessünk – suttogta. – Ha Victoria elmegy, miénk lesz az összes vagyona és a szállodái. Összeházasodhatunk, és abban a gyönyörű penthouse lakásban élhetünk Miamiban.

A saját húgom azt tervezte, hogy feleségül megy a férjemhez, miután meggyilkoltak.

Marcus elővette a telefonját, és mutatott valamit Sophiának a képernyőn.

„Nézd, meghamisítottam Victoria aláírását ezeken a dokumentumokon. Amikor meghal, te leszel feltüntetve az összes vállalkozása kedvezményezettjeként helyettem. Így senki sem fog gyanakodni, hogy pénzért öltem meg.”

– Olyan okos vagy – mondta Sophia, és újra megcsókolta. – Victoria mindig is azt hitte, hogy ő az okos húg, de fogalma sincs, mi történik az orra előtt.

Még egy órán át beszélgettek a terveikről.

Hogyan állítanák be a halálomat úgy, mintha munkahelyi stressz okozta szívrohamot kaptam volna.

Hogyan adnák el a chicagói szállodáimat, és költöznének együtt Kaliforniába.

Hogy több mint egy éve viszonyuk volt, és titokban találkozgattak, miközben én üzleti úton voltam.

Sophia még arról is beszélt, hogy mennyire féltékeny volt mindig a sikeremre.

– Victoria mindent kézbe vett – mondta keserűen. – Az okosat, a sikereset, azt, aki soha nem hibázhatott. Nos, most rajtam a sor, hogy tökéletes életet éljek.

Mindent felvettem a telefonommal, a kezem remegett a dühtől és az árulástól.

Ez a két ember, akiket a világon a legjobban szerettem, hónapok óta lassan ölni-ölni kezdtek, miközben a közös jövőjüket tervezték.