De a legrosszabb a beszélgetésük végén jött.

„Mikor adjuk be neki az utolsó adagot?” – kérdezte Sophia.

Márkus egy pillanatig gondolkodott.

„Jövő kedden. Annyi arzént teszek a vacsorájába, hogy néhány órán belül megölje. Aztán felhívom a 911-et, és úgy viselkedem, mint az a kétségbeesett férj, aki szívrohamban holtan találta a feleségét.”

– És akkor szabadok leszünk – mondta Sophia mosolyogva, mintha egy nyaralásról beszélne, nem pedig a meggyilkolásomról.

Elbúcsúztak csókkal, és Sophia a hátsó ajtónkon távozott, hogy a szomszédok ne lássák.

A Willis-torony 40. emeletén lévő irodámban ültem, a Michigan-tóra néztem, és rájöttem, hogy öt napom van kitalálni, hogyan menthetem meg az életemet.

A férjem és a nővérem két hónapja mérgeztek, és jövő kedden tervezték befejezni a munkát.

De most már tudtam a tervüket, és gondoskodni fogok róla, hogy az a lehető legrosszabb módon süljön el.

A kedd este gyorsabban elérkezett, mint szerettem volna.

A Lincoln Parkban lévő étkezőasztalunknál ültem, és néztem, ahogy Marcus felszolgálja a levest, tudván, hogy ez lesz az utolsó étkezésem.

De Marcusnak fogalma sem volt róla, hogy mindent tudok.

Az elmúlt öt napban azt színleltem, hogy megeszem az általa megmérgezett ételt, miközben titokban kidobtam.

Erősebbnek éreztem magam, mint hónapok óta bármikor.

A hajam hullásától megszűnt.

Elmúlt a hasfájásom, és újra tisztán tudtam gondolkodni.

Marcus izgatottnak tűnt ma este, szinte szédülten kevergette a paradicsomlevest.

– A kedvencedet csináltam – mondta, és úgy mosolygott rám, mintha tényleg törődne velem. – Az utóbbi időben olyan fáradtnak tűnsz. Gondoltam, egy kis vigasztaló étel talán segítene.

Figyelmesen néztem, ahogy a levest a tányérjainkba meregette.

Amikor azt hitte, hogy nem figyelek, előhúzott egy kis üvegcsét a zsebéből.

Ezúttal sokkal több tiszta folyadékot öntött a tálkámba, mint amennyit még soha ezelőtt nem láttam.

Elég ahhoz, hogy órákon belül megöljön, pont úgy, ahogy Sophiának mondta.

– Mindjárt jövök – mondta Marcus, amikor megszólalt a telefonja. – Munkahelyi hívás.

Belépett a nappaliba, és hallottam, ahogy halkan beszél.

Tudtam, hogy valószínűleg azt mondja Sophiának, hogy vége, és hogy hamarosan meghalok.

Ez volt az én esélyem.

Remegett a kezem, de gyorsan kicseréltem a levesestálunkat.

A tál, amiben annyi arzén volt, hogy megöljön, most Marcus széke előtt állt.

A tiszta tál előttem volt.

Amikor Marcus visszajött, szinte ragyogott a boldogságtól.

„Bocsánat ezért, drágám. Tudod, milyen megterhelő tud lenni a munka.”

Mindketten elkezdtük enni a levesünket.

Marcus a napjáról beszélt, a chicagói belvárosi megbeszéléseimről kérdezősködött, úgy viselkedett, mint a tökéletes férj, de láttam az izgalmat a szemében.

Azt hitte, nézi, ahogy megeszem az utolsó vacsorámat.

– Ez a leves isteni – mondtam, és vettem még egy kanálnyit a tiszta tálból. – Olyan jól főzöl.

Marcus büszkeséggel sugárzott.

„Bármit a gyönyörű feleségemért.”

Úgy húsz perccel azután, hogy befejeztük az evést, éppen mosogattam, amikor meghallottam, hogy Marcus furcsa hangot ad ki magam mögött.

Megfordultam, és láttam, hogy az arca teljesen fehér lett.

– Nem érzem jól magam – suttogta, és az asztal szélébe kapaszkodott.

Aztán elkezdődött az izzadás.

Nagy izzadságcseppek gördültek le az arcán, pedig nálunk hűvös volt.

Remegő kezekkel próbált felállni a székről.

– Victoria – zihálta. – Valami nincs rendben. Azt hiszem, kórházba kell mennem.

De mielőtt egy lépést is tehetett volna, felmondta a szolgálatot a lába, és a konyha padlójára zuhant.

Ekkor kezdődött a görcsroham.

Marcus egész teste hevesen remegett. Fehér hab jött ki a szájából, és a szeme tágra nyílt a rémülettől.

Próbált mondani valamit, de csak fuldokló hangok jöttek ki a torkán.

Ott álltam, és néztem, ahogy a férjem meghal a méregtől, amit nekem szánt, és egyáltalán nem éreztem együttérzést.

Ez a férfi két hónapja lassan öldökölt, miközben a nővéremmel tervezgettük a jövőnket.

Marcus telefonja rezegni kezdett a pulton.

Felvettem és egy üzenetet láttam Sophiától.

Kész van? Hívj fel, ha elment. Szeretlek.

A saját nővérem várta, hogy meghallgassam.

Lenéztem Marcusra, aki még mindig a konyha padlóján görcsölt.

A tekintete találkozott az enyémmel, és egy pillanatra azt hiszem, megértette, mi történt.

Azt hiszem, rájött, hogy felcseréltem a tálakat.

– Meg akartál ölni – mondtam halkan, és letérdeltem mellé. – Te és Sophia el akartátok venni mindenemet, amiért megdolgoztam, és boldogan éltek, míg meg nem haltok.

Marcus megpróbált beszélni, de már csak vér jött a szájából.

Találtam egy másik üzenetet a telefonján, egyet, amit már írt, de még nem küldött el.

Kész. Reggelre elmegy. Alig várom, hogy elkezdhessük az új életünket együtt.

Egy búcsúlevelet is készített a laptopján, úgy állítva be, mintha a munkahelyi stressz miatt öltem volna meg magam.

A gyilkosságom minden részletét tökéletesen kitervelték, kivéve egy dolgot.

Marcus sosem számított rá, hogy rájövök a tervére, és ellene fordítom.

Most a saját mérgétől halt meg, én pedig teljesen jól voltam.

Remegő kézzel hívtam a 911-et, miközben néztem, ahogy Marcus az utolsó lélegzetét veszi a konyha padlóján.

„911, mi a vészhelyzet?” – kérdezte a központ.

– A férjem haldoklik – mondtam, és megpróbáltam pánikot színlelni a megkönnyebbülés helyett. – Azt hiszem, megmérgezték. Kérem, küldjenek segítséget a Lincoln Parkban található North Cleveland Avenue 1247. szám alá.