„Asszonyom, eszméleténél van? Lélegzik?”

Lenéztem Marcusra.

A teste remegése abbamaradt.

Szemei ​​még nyitva voltak, de most üresek voltak.

„Nem. Azt hiszem, elment.”

Először a mentősök érkeztek meg, majd két rendőr.

Rivera nyomozó egy magas, rövid fekete hajú nő volt, aki azonnal kérdéseket kezdett feltenni, miközben a mentősök megerősítették, hogy Marcus halott.

„Victoria Martinez asszony, Rivera nyomozó vagyok a chicagói rendőrségtől. El tudná mondani, mi történt ma este?”

Fejben gyakoroltam ezt a történetet.

„Együtt vacsoráztunk, csak sima levest és kenyeret ettünk. Körülbelül harminc perccel étkezés után Marcus azt mondta, hogy rosszul érzi magát. Aztán összeesett és remegni kezdett. Még soha nem láttam ehhez hasonlót.”

Rivera nyomozó mindent feljegyzett a jegyzetfüzetébe.

„Volt a férjednek bármilyen egészségügyi problémája, szívproblémája, allergiája vagy ilyesmi?”

„Nem, teljesen egészséges volt. Múlt hónapban volt fizikális vizsgálaton, és minden rendben volt.”

A nyomozó körülnézett a konyhánkban, és mindent lefényképezett.

Becsomagolta a levesestálainkat és az edényt, amiben Marcus vacsorát főzte.

„Asszonyom, muszáj megkérdeznem, de voltak-e mostanában bármilyen problémái, veszekedései vagy nézeteltérései a férjével?”

Ez volt az a pillanat, amitől rettegtem.

„Nem, nagyon boldogok voltunk együtt. Marcus mindig nagyon támogatta a vállalkozásomat. Több szállodám is volt, és büszke volt a sikereimre.”

De Rivera nyomozó okos volt.

Láttam, hogy figyelmesen néz rám, fürkészi az arcom, hogy vajon nem utal-e hazugságra.

„Mrs. Martinez, holnap be kell jönnie az őrsre egy részletesebb kihallgatásra. Gyanús halálesetnek tűnik, és alaposan ki kell nyomoznunk az ügyet.”

Miután a rendőrség elment és Marcus holttestét elvitték, egyedül ültem a házunkban, és most először éreztem félelmet.

Mi van, ha azt hiszik, hogy megmérgeztem?

Mi van, ha nem hitték el a történetemet?

Másnap reggel egy ügyvéddel elmentem a chicagói belvárosi rendőrségre.

Rivera nyomozó velem szemben ült egy szürke falú kis szobában, és újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket tette fel.

„Mrs. Martinez, a férje arzénmérgezésben halt meg. Ez nem véletlen. Valaki szándékosan tett mérget az ételébe.”

– Nem értem – mondtam, és zavart színleltem. – Ki akarna bántani Marcust? Olyan jó ember volt.

„Ezt próbáljuk kideríteni. Voltak Marcusnak ellenségei? Valaki, aki esetleg holtan akarta látni?”

Megráztam a fejem.

„Mindenki szerette Marcust. Kedves és gyengéd volt.”

Aztán úgy tettem, mintha hirtelen rájöttem volna valamire.

„Várj, van valami. Az elmúlt néhány hónapban rosszul érzem magam. Gyomorproblémák, hajhullás, fáradtság. Az orvosom nem tudta rájönni, mi bajom van.”

Rivera nyomozó előrehajolt.

„Mit mondasz?”

„Mi van, ha valaki megpróbált megmérgezni, és Marcus véletlenül rossz ételt evett meg?”

Láttam, ahogy a nyomozó agya dolgozik.

– Van fogalmad arról, hogy ki akarhat bántani?

Ez volt az én esélyem.

„Vannak problémáim a nővéremmel, Sophiával. Mindig féltékeny volt az üzleti sikereimre, és mostanában sok időt tölt Marcusszal, amikor nem vagyok otthon.”

Elővettem a telefonomat, és megmutattam Rivera nyomozónak a rögzített videókat.

„Kamerákat szereltettem fel a házamban, mert gyanúsnak találtam a kapcsolatukat.”

A nyomozó percről percre tágra nyílt szemmel nézte a felvételt, amelyen Marcus és Sophia a gyilkosságomat tervezik.

„Mrs. Martinez, ez mindent megváltoztat. A férje és a nővére meg akarták ölni önt.”

– El sem hiszem! – mondtam, és azóta először kezdtem el igazi könnyeket hullatni, mióta ez az egész rémálom elkezdődött. – A saját nővérem és a férjem a halálomat akarták.

Rivera nyomozó gyorsan felállt.

„Azonnal meg kell találnunk Sophiát. Tudod, hol lehet?”

Megadtam nekik Sophia címét, a munkahelyi adatait és a telefonszámát.

Két órán belül letartóztatták a chicagói O’Hare repülőtéren.

Hamis útlevéllel és 50 000 dollár készpénzzel próbált felszállni egy Mexikóba tartó gépre, amit az üzleti számlámról lopott.

Végre kiderült az igazság, és hamarosan igazságot szolgáltattak.

Hat hónappal később a chicagói belvárosban, a Cook megyei bíróságon ültem, és néztem, ahogy a nővéremet, Sophiát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik, feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.

A bíró, egy idősebb, ősz hajú, szigorú tekintetű nő, undorral nézett le Sophiára.

„Miss Sophia Chen, ön bűnösnek találtatott elsőfokú gyilkosság összeesküvésében. Ön és az elhunyt Marcus Martinez szándékosan kitervelték és végrehajtották saját húga megmérgezési kísérletét anyagi haszonszerzés céljából.”

Sophia narancssárga overált és bilincset viselt.

Egyáltalán nem hasonlított arra a gyönyörű, magabiztos nőre, aki régen meglátogatott a Lincoln Park-i otthonomban.

Szőke haja zsíros és mosatlan volt, arca sápadt és sovány a hónapokig tartó börtönben töltött időtől.

„A bizonyítékok elsöprő erejűek ön ellen” – folytatta a bíró. „Videofelvételek láthatók önről, amelyeken az áldozat halálát tervezi, hamisított dokumentumokkal próbálja ellopni az üzleti vagyonát, és önről, amelyen megpróbál ellopott pénzzel elmenekülni az országból. Ez a bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítéli önnel szemben, feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.”

Sophia végre először rám nézett a tárgyalás alatt.

A szeme tele volt gyűlölettel, nem megbánással.

Még most is, a börtönbüntetés előtt állva, dühös volt, hogy én túléltem, őt pedig elkapták.

Az ügyész, egy David Kim nevű fiatalember, kiváló munkát végzett az ügy bemutatásában.

Megmutatta az esküdtszéknek az összes bizonyítékot, amit összegyűjtöttem, a rejtett kamerás felvételeket, Marcus internetes keresési előzményeit, a hamisított dokumentumokat és az otthonunkban talált arzént.