1. RÉSZ

Azon a reggelen, amikor Adrian három napot kért a feleségétől, hogy elmehessen első szerelmével, és eldönthesse, melyik nővel akar maradni a két nő közül, Marta érezte, hogy valami belül kikapcsol, és olyan nyugalommal, ami ijesztőbb volt, mint bármilyen sikoly.

Madridi penthouse lakásuk konyhájában voltak, Moncloa közelében. Odakint alkonyat kezdett leszállni a háztetőkre, és a város fényei lassan kigyulladtak. A pulton két érintetlen kávé állt.

Adriannek már volt egy utazótáskája.

„Ki kell tisztítanom a fejem” – mondta.

Marta néhány másodpercig nézte.

– Tisztázod velem a dolgokat, vagy alszol Irene-nel három éjszakát?

Elfordította a tekintetét.

Irene volt az első szerelme. Együtt tanultak Salamancában, majd elváltak, amikor Irene elfogadott egy londoni állást, és Adrián évekig úgy beszélt erről a kapcsolatról, mintha egy távoli nyárra emlékezne.

Amíg Irene vissza nem tért Spanyolországba.

Eleinte egy kávézó volt.

Aztán, üzenetek.

Aztán jöttek a vacsorák, amiket Adrián ügyféltalálkozóknak hívott össze, a zuhanyozás, amint hazaért, és a telefon mindig képernyővel lefelé.

Marta 11 évig volt mellette, és 7 évig voltak férjnél. Ott volt, amikor Adrián elindította építészeti stúdióját, amikor alig tudták fizetni a lakbért, és amikor hajnalig dolgozott, meggyőződéssel, hogy egy napon jobban fognak élni.

És sikerült nekik.

De volt egy rész, amit senki sem látott.

Miközben Adrián karrierjét építette, Marta két előléptetést is visszautasított a cégénél, hogy olyan időbeosztása legyen, ami összeegyeztethető az övével. Ő intézte a háztartás pénzügyeit, szervezte a családi étkezéseket, és gondoskodott Adrián apjáról hónapokig a műtét után.

Soha nem vezetett listát az áldozatairól.

Egészen addig a délutánig.

„Pontosan mit vársz tőlem ez alatt a 3 nap alatt?” – kérdezte.

Adrian láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

– Ne csináljunk semmi elhamarkodott dolgot. Majd beszélünk, ha visszajöttem.

– Azt akarod, hogy itt maradjak és várjak, amíg eldöntöd, hogy a feleségedet vagy egy olyan nőt szeretnél jobban, akit 15 éve nem láttál?

– Ne mondd így.

Marta röviden elmosolyodott.

– Hogyan szeretnéd, hogy elmondjam?

Adrian nem válaszolt.

Felvette a táskát.

Mielőtt belépett az ajtón, hozzátette:

– Azt hittem, megvárod, míg visszajövök.

Marta a jegygyűrűjére nézett.

– Azért, mert túl sokáig összekeverted a türelmemet az engedélynek.

Az ajtó becsukódott.

Marta majdnem egy percig mozdulatlan maradt.

Aztán bement a hálószobába.

Elővett egy nagy bőröndöt.

Ruhákat, dokumentumokat, a számítógépét és egy kék mappát pakolt be, amit hetek óta több pulóver mögött rejtegetett.

Nem tépte szét a fényképeket.

Nem dobált semmit a földre.

Nem hívta fel Irént.

Nem ürített ki egyetlen fiókot sem.

Az ágyra tette az esküvői fényképét, egy mappát az elmúlt hónapok háztartási kiadásaival és a jegygyűrűjét.

Végül egy fehér borítékot hagyott, amelyre kézzel írták az Adrian nevet.

Egy olyan dokumentum volt benne, amit korábban soha nem látott.

Marta végighúzta az ujjait a borítékon, és mély lélegzetet vett.

Aztán felkapta a bőröndjét, és becsukta a padlásajtót.

Adrian úgy hitte, 3 napja van dönteni két nő között.

Amit még mindig nem tudott, az az volt, hogy Marta hetek óta olyan híreket őrizgetett, amelyek mindkettőjük életét megváltoztathatják.

2. RÉSZ

Marta egyenesen a húga, Laura pozuelói házához hajtott. Amikor Laura kinyitotta az ajtót és meglátta a bőröndöt, nem kérdezett semmit.

Csak átölelte.

Marta néhány másodpercig ellenállt.

Aztán sírni kezdett.

Nem csak Irene-ért sírt. Azért sírt, mert megértette, hogy Adrián a 11 évnyi közös életet egyfajta vizsgává változtatta, amelynek kimenetele kizárólag rajta múlik.

Azon az estén Laura megtalálta a kék mappát az asztalon.

– Elmondtad már neki?

Márta tagadta.

Egy madridi magánklinika jelentése volt benne.

12 hét.

Marta 18 nappal korábban fedezte fel a terhességet.

Készítettem egy vacsorát, hogy elmondjam Adriannak, de még aznap délután lemondta, mert állítólag megbeszélése volt.

Marta később rájött, hogy Irene-nel van.

Azóta is vártam a megfelelő pillanatot.

Sosem gondolta volna, hogy a megfelelő pillanat eltűnik, mielőtt elérkezne.

– És a boríték? – kérdezte Laura.

– Én hagytam neki.

– Azt akarod, hogy ezért visszajöjjek?

Márta felemelte a fejét.

-Nem.

Azonnali volt a válasza.

„Azt akarom, hogy tudja az igazságot. De nem akarom, hogy egy gyerek váljon a kötéllé, ami visszaköt egy olyan házassághoz, amelyet úgy döntött, próbára tesz.”

Eközben Adrian Irene-nel töltötte a 3 napját egy Toledo közelében lévő vidéki szállodában.

A fantázia már az első vacsora alatt elkezdett szertefoszlani.

– Amikor visszamegyünk Madridba, külön mentek? – kérdezte Irene.

– Beszélnem kell Martával.

– Még mindig beszélned kell?

Adrian összevonta a szemöldökét.

– Ez már 11 év.

-Pontosan.

Irene letette az evőeszközöket.

„Nem akarok megnyerni egy versenyt a feleséged ellen. Azt akartam tudni, hogy azért vagy-e velem, mert véget vetettél a házasságodnak.”

Adrian nem tudta, mit válaszoljon.

A 3. napon majdnem 4 órával korábban tért vissza a padlásra a tervezettnél.

Kinyitotta az ajtót.

– Márta?

Csend.

Belépett a hálószobába, még mindig a táskával a kezében.

Aztán meglátta az ágyat.

A fénykép.

A szövetség.

A számlák.

És a boríték.

Sietősen kinyitotta.

Először egy ultrahang jött.

Aztán egy orvosi jelentés.

Adrian mozdulatlan maradt.

Kétszer is elolvasta a dátumot.

Aztán egy mondat, amit Marta írt egy kis papírra: