Amióta minden elkezdődött, Adrián most először hagyta abba, hogy azonnal visszahódítsa Martát.

Valami nehezebbet kezdett csinálni.

Elfogadta a következményeket.

Teljes egészében visszautalta a közös számlára azt a pénzt, amit Irene-nel való találkozásai során költött.

Felvett egy vezetőt, hogy intézze azokat az ügyeket, amelyekkel Marta évek óta foglalkozott.

Terápiát kezdett.

Nem küldött virágot.

Nem jelent meg Marta irodája előtt.

Nem használta ki a családját.

Háromnaponta írt egy üzenetet:

„Remélem, jól vagy. Ha bármire szükséged van a terhességgel kapcsolatban, elérhető vagyok.”

Marta akkor válaszolt, amikor akart.

Néha csak annyit írt:

„Jól vagyunk”.

Az első személyes beszélgetésre 3 héttel később került sor.

Egy kávézóban volt, a Retiro parkkal szemben.

Adrian korábban érkezett.

Amikor Marta szürke kabátban, feltűzött hajjal megjelent, legszívesebben felállt volna és megölelte volna.

Nem tette.

– Köszönöm, hogy eljött.

Márta leült.

– Beszélnünk kell a babáról.

Ez a kifejezés azonnal meghatározta a határokat.

Adrian bólintott.

Beszéltek az orvosi vizsgálatokról, a költségekről, és arról, hogyan szervezik meg a következő hónapokat, ha végül különválnak.

Aztán csend lett.

– Végeztem Irénnel – mondta.

Márta felnézett.

– Nem kellett volna tudnom.

-Tudom.

– Akkor miért mondod ezt nekem?

Adrian elgondolkodott a válaszon.

– Mert hónapokig titkoltam előled dolgokat. Nem akarom ezt folytatni, még akkor sem, ha semmi sem fog változni.

Marta lenézett a kávéjába.

– Te választottad őt abban a 3 napban?

-Nem.

– Engem választottál?

Adrian szégyellte magát.

-Sem.

Marta egyenesen ránézett.

Ez volt az a válasz, amire nem számítottam.

– Szóval, mit csináltál?

–Rájöttem, hogy sosem választottam köztetek.

Adrian összekulcsolta a kezeit.

–Próbáltam választani aközött, hogy felnőtt legyek, és úgy érezzem magam, mint 23 évesen, de egyik döntés sem tűnt véglegesnek.

Márta hallgatott.

– Irene segített megértenem. Nem igazán akart másik nőt. El akart menekülni az általa felépített élet felelőssége elől.

– És engem használtál fel a megépítéséhez.

-Igen.

– És hogy elmeneküljön előle.

-Is.

Marta a tekintetét fogva tartotta.

Ez volt az első alkalom, hogy Adrián anélkül szólalt meg, hogy megpróbálta volna véletlennek beállítani a viselkedését.

„Tartozom neked egy bocsánatkéréssel, ami valószínűleg nem fog semmit megoldani” – mondta. „Azt hittem, várni fogsz, mert évek óta vártál. Vártál, amikor elkezdtem a tanulmányaimat. Amikor lemondtam az utazásokat. Amikor a munkád háttérbe szorult. Azt hittem, a szerelmed azt jelenti, hogy mindig lesz időm visszajönni.”

Márta lassan vette a levegőt.

– Ez volt a te hibád.

-Tudom.

– Nem. A hibád az volt, hogy nem azt hitted, hogy szeretlek. Nagyon szerettelek. Az volt, hogy azt hitted, ha szeretsz valakit, az eltörli a határait.

Adrian bólintott.

– Van rá esély, hogy egyszer majd…?

Márta megállította.

– Erre nem tudok válaszolni.

Lehajtotta a fejét.

-Értem.

– És van még valami.

Adrian felnézett.

Marta elővett egy mappát a táskájából.

– Elfogadtam egy új pozíciót.

-Ahol?

—Barcelona.

A hír nagyon megviselte.

– Elmész?

– Legalább 8 hónapja. Lehetőséget kaptam, hogy több történelmi épület felújítási projektjét vezessem.

Adrian figyelte őt.

Emlékeztem arra az ambícióra.

Arra is emlékezett, hogy Marta hányszor halasztotta el a lehetőségeket, mert nem tudott eljönni Madridból.

– És a terhesség?

– Néhány napon Madridból tudok dolgozni, és addig utazhatok, ameddig csak tanácsos. Aztán átszervezem a projektet.

– És mikor születik meg?

– Majd szülőként beszélünk róla.

Adriannak több másodpercbe telt, mire válaszolt.

– Szeretnék jelen lenni.

–Jelen lehetsz anélkül, hogy irányítanád az életemet.

-Tudom.

– Remélem, ez igaz.

A következő hónapokban a köztük lévő kapcsolat olyan módon megváltozott, amire egyikük sem számított.

Adrián elment a vizsgálatokra, amikor Marta meghívta.

Az első ultrahangvizsgálaton, amin részt vett, teljesen csendben maradt, amikor meghallotta a baba szívverését.

Aztán kiment a folyosóra és sírt.

Marta meglátta őt az ajtóból.

Nem sietett vigasztalni.

De nem érzett elégtételt abban sem, hogy szenvedni látta.

Ez meglepte.

Hetekig azt hitte, hogy gyűlölnie kell őt ahhoz, hogy elmenjen.

Rájött, hogy nem.

Továbbra is szerethette volna, és ugyanakkor nem volt hajlandó visszatérni az addigi életükhöz.

6 hónap elteltével Adrian már nem kérdezte meg, mikor megy vissza a padlásra.

Azt kérdezte, hogy vagyok.

Apró különbségnek tűnt.

Marta számára ez hatalmas volt.

Egyik délután visszatért Madridba, hogy téli ruhákat vegyen.

Belépett a hálószobába.

Az esküvői fotó már nem volt az ágyon.

Egy fiókban találta, gondosan elrakva.

A jegygyűrűjük még mindig egy kis dobozban volt.

Adrian megjelent az ajtóban.

Az egyik kezében egy edzőtáskát cipelt, és megállt, amikor meglátta a lányt.

Azonnal eszembe jutott az a délutáni jelenet, amikor Marta elment.

Csakhogy most ő jött be egy táskával, és a nő állt az ágy mellett.

– Nem tudtam, hogy ma jössz.

– Ez egy utolsó pillanatban hozott döntés volt.

Adrian a jegygyűrűre nézett.

– Sosem tudtam, mit kezdjek vele.

Marta elvette a dobozt.

-Én sem.

Szomorúan elmosolyodott.

– Jól teljesít a Barcelona?

-Nagyon jó.

– Másnak tűnsz.

Marta becsukta a dobozt.

– Azt is észrevettem, hogy másképp érzem magam.

Adrian az ajtófélfának támaszkodott.

– Boldogabb?

Gondolkodott rajta.

– Inkább az enyém.

Ez a két szó arra késztette, hogy lesütse a tekintetét.