– Márta…
-Hogy?
– Azt hittem, életem legrosszabb pillanata az, amikor visszatérek, és üresen találom az ágyat.
Várt.
– Most már tudom, hogy a legrosszabb már régen megtörtént.
-Amikor?
– Amikor sikerült elérnem, hogy a nő, akivel megosztottam az életemet, úgy érezze, el kell hagynia őt ahhoz, hogy újra megtalálja önmagát.
Marta nedvességet érzett a szemében.
Adrián folytatta:
– Nem tudom, hogy valaha is újra együtt leszünk-e. Már nem hiszem, hogy ha jobb leszel, azzal garantáltan visszakaplak.
– Ennek soha nem szabadna garanciának lennie.
-Tudom.
Egymásra meredtek.
Nem volt csók.
Nem történt csodálatos megbékélés.
De az a férfi sem volt ott, aki kilépett az ajtón, abban a hitben, hogy két nőt is el tud helyezni egy mérlegen.
Amikor Marta elment mellette a bőrönddel, Adrián megkérdezte:
– Elvihetlek az állomásra?
A nő habozott.
-Igen.
Útközben a babáról beszélgettek.
Egy lány.
Marta várni szeretett volna, mielőtt megtudja, de végül mindketten megkérdezték a nemét.
Adrian 3 nevet javasolt.
Marta azonnal elutasított 2-t.
Hónapok óta először nevettek.
Amikor megérkeztek Atochára, Adrián kivette a bőröndöt az autóból.
– Márta?
Megfordult.
– Köszönöm, hogy részese lehettem ennek.
Marta megsimogatta a hasát.
– Te vagy az apja. Az a hely mindig elérhető volt. Akit elvesztettél, az valaki más volt.
Adrian bólintott.
Nem vitatkozott.
Marta a bejárat felé indult.
Mielőtt eltűnt a tömegben, hátranézett.
Adrian még mindig ott volt.
Nem futott utána.
Nem kérte, hogy várjon.
És talán pontosan ezért, az elmúlt három nap óta először, Marta úgy érezte, hogy a köztük lévő jövő mégsem teljesen lehetetlen.
De már nem kellett tudnom, melyik lesz az.
Adrian meggyőződve arról, hogy választania kell a felesége és az első szerelme között, elhagyta otthonát.
Sosem értette, hogy az igazi választás máshol történik.
Miközben két nőt hasonlított össze, Marta kétféle önmagát hasonlította össze: azt, aki folyton arra vár, hogy valaki eldöntse, mennyit ér, és azt, aki felszáll a vonatra anélkül, hogy engedélyt kérne a saját életére.
Amikor az ajtók becsukódtak, Marta a hasára tette a kezét.
A táskájában vitte a kis dobozt a jegygyűrűvel.
Nem tette fel.
Azt sem dobta el.
Megtanultam, hogy vannak történetek, amelyeknek nem kell bezárt ajtóval vagy azonnali második esélynel végződniük.
Néha időre van szükségük.
IGAZ.
És két ember, akik képesek többé nem összezavarodni egymás élete által.
A vonat elindult.
Madrid már mögöttünk van.
És ahogy az állomás fényei eltűntek az ablakon keresztül, Marta elmosolyodott.
Ezúttal nem vártam meg Adrian visszatérését.
Neki kellett majd nap mint nap megtanulnia, hogyan sétáljon mellette anélkül, hogy valaha is arra kérné, hogy maradjon nyugton.
