„A fiunknak nem kell választanod két nő közül. Szüksége van egy apára, aki eldöntheti, milyen férfi akar lenni. Én már meghoztam a döntésemet.”

Adrian lassan leült az ágy szélére.

A telefon kicsúszott a kezéből.

Három napig azon gondolkodott, hogy vissza akar-e menni a feleségéhez.

És bár megadta magának ezt a kiváltságot, Marta a magával vitte a gyermeket, akire mindketten majdnem két éve vágytak.

3. RÉSZ

Adrian kilencszer hívta Martát aznap este.

Nem válaszolt.

A tizedik hívás Laurának szólt.

–Beszélnem kell vele.

– Jelenleg nem kell beszélnie veled.

– Laura terhes.

-Tudom.

Adrian hallgatott.

Ez váratlan módon fájt neki.

Laura tudta.

Nem ő.

De szinte azonnal rájött, hogy nincs joga elárulva érezni magát.

– Mióta?

– Hetek óta.

– Miért nem mondtad el nekem?

Laura várt pár másodpercet.

– Múlt csütörtökön vacsorát készítettem, hogy elmeséljem, miről van szó.

Adrian emlékezett a dátumra.

Csütörtökön Irene-nel vacsoráztam egy étteremben a Jorge Juan utcában.

Azt mondta Martának, hogy egy valenciai promóter Madridban van.

Lehunyta a szemét.

-Rendben van?

-Igen.

– És a baba?

-Is.

– Hadd lássam őt.

– Nem tőlem függ.

-Kérem.

– Adrian, három napra elutaztál, hogy eldöntsd, akarsz-e házasságban maradni. Nem jöhetsz vissza úgy, hogy elvárod, hogy mindenki alkalmazkodjon a te időbeosztásodhoz.

A hívás véget ért.

Adrian éjfél utánig a hálószobában maradt ülve.

Az ultrahang ott volt előttem.

Alig értettem, amit láttam, de képtelen voltam levenni a szemem róla.

Majdnem két éve beszélgettek Martával arról, hogy gyereket szeretnének.

Hónapokig tartó izgalom, hónapokig tartó frusztráció és beszélgetések következtek, amelyek során mindketten azt mondták, hogy talán abba kellene hagyniuk, hogy megszállottsággá váljon ez.

És amikor végre megtörtént, Marta egyedül töltötte az első néhány hetet, miközben felidézett egy történetet a múltból.

Másnap reggel Irene felhívott.

–Beszélhetnénk?

Adriannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Márta terhes.

Csend volt a túloldalon.

– Tudtad, mikor mentél el?

-Igen.

-És te?

-Nem.

Irén mély levegőt vett.

– Akkor menj vissza a feleségedhez.

– Ez nem így működik.

-Nem?

– Most nem mehetek vissza, és nem tehetek úgy, mintha mindez meg sem történt volna.

– Én ezt nem mondtam.

Adrian megnyomta a telefont.

— És mi lesz velünk?

Irene feltett egy kérdést, ami darabokra zúzta azoknak a hónapoknak a fantáziáját.

— És mi lesz velünk?

Adrian zavarban volt.

– Azt hittem, ez a 3 nap…

–Ez a három nap segített megértenem valamit. Azt hittem, azért jöttél vissza hozzám, mert még mindig szerettél. De valójában azért jöttél vissza, mert azt az időt képviseltem, amikor még nem volt jelzáloghiteled, alkalmazottaid, számláid vagy felelősségeid.

Adrian tagadni akarta.

Nem tehette.

– Nem abba a nőbe vagy szerelmes, aki én voltam – folytatta Irene. – Abba a férfiba vagy szerelmes, akinek emlékszel, amikor velem voltál.

Még aznap délután végeztek.

Nincsenek ígéretek.

Nincsenek jelenetek.

Irén ment el először.

Adrián pedig egyedül tért vissza Madridba.

De az igazi vihar akkor kezdődött, amikor az édesanyja, Mercedes, megtudta a terhességet.

Egyenesen Laura házához ment.

Marta éppen reggelizett, amikor megszólalt a csengő.

Mercedes könnyes szemmel lépett be.

– Ezt meg kell oldanunk.

Marta letette a csészét.

– Mit javíts meg?

–Házasság. Most már van egy gyerek.

Laura kijött a folyosóról, de Marta felemelte a kezét.

Válaszolni akart.

Mercedes leült.

–Adrián valami szörnyűséget tett. Nem fogom megvédeni. De szülők lesztek. Egy gyereknek családra van szüksége.

Marta érezte, hogy visszatér a régi nyomás, amelyet a családjában oly sok nő ismert: először elviselni, csak azután megérteni, és mindig megbocsátani.

– A fiamnak családja lesz.

– Tudod, mire gondolok.

– Igen. Ezért válaszolok.

Mercedes meglepetten nézett rá.

– Nem fogom folytatni a házasságot csak azért, mert terhes vagyok.

– De Adrian teljesen összetört.

Márta lassan vette a levegőt.

–Amikor azt mondta, hogy el kell mennie Irene-nel, hogy eldöntse, vissza akar-e jönni hozzám, tudod, mit éreztem?

Mercedes lesütötte a szemét.

-Nem.

-Pontosan.

Ez a szó néma csendet hagyott a szobában.

Senki sem kérdezte meg, hogy vagyok, amíg meg nem jelent az ultrahang.

A Mercedes közbe akart lépni.

Márta folytatta:

– Évekig én voltam az ésszerű. Amikor Adrián késett, megértettem. Amikor nem tudott velem jönni, megértettem. Amikor a munkájának prioritást kellett élveznie, megértettem. Még amikor Irene megjelent is, megpróbáltam megérteni, mi történik, mielőtt elhamarkodott következtetéseket vontam volna le.

A szeme megtelt könnyel.

– De a szemembe nézett, és megkért, hogy várjak csendben, amíg eldönti, hogy inkább egy másik életet szeretnék-e.

Mercedes sírni kezdett.

-Sajnálom.

-Én is.

– Nincs semmi lehetőség?

Marta önkéntelenül is megsimogatta a hasát.

„Lehetséges, hogy jó apa lehet belőle. Ez tőle függ. Az, hogy újra a férjem lesz-e, egy teljesen más kérdés.”

Délután Mercedes felhívta a fiát.

Adrian arra számított, hogy azt fogja hallani, hogy az anyja meggyőzte Martát.

Pontosan az ellenkezőjét kapta.

– Soha többé ne kérj meg senkit, hogy beszéljen vele az érdekedben.

-Anya…

– A feleségedet a kétségeid szemtanújává tetted. Most már nem használhatod fel a babát érvként, hogy siettesd a megbocsátását.