2. RÉSZ
Adrian Cross észrevette az arcomon a változást. Szeme kissé összeszűkült, nem gyanakvóan, hanem felismerve. Talán megértette, hogy egy nőnek, akit magukra hagytak eltűnni a hó alatt, nem kell elmondani, mit jelent az árulás. Talán azért értette, mert az árulás már jóval a születésem előtt beleíródott az életébe.

– Pihenned kell – mondta.

Halk, gondosan kontrollált hangon csengett, mintha a túl sok érzelem megrepeszthetné benne a belső hangot.

A fejem a párnára döntöttem. A kórházi szoba félhomályos volt, leszámítva a monitorok lágy fényét és az ablakon megcsillanó halványkék hófényt. Az üvegen túl Aspen még mindig viharfelhők alatt hevert. Valahol odakint Victor valószínűleg pezsgőt töltött. Valahol Serena valószínűleg gyászt színlelt.

A kezem ismét a hasamra vándorolt.

„Tényleg jól van?” – suttogtam.

Adrian arca ellágyult. „Az orvosok óvatosan optimisták. A szívverése stabilizálódott. Mindkettőjüket szorosan figyelik.” „Óvatosan optimisták” – ismételtem meg.

A szavak túl kicsinek tűntek a bennem lévő élethez képest.

Egy nővér halkan belépett, és ellenőrizte a monitorokat. Azzal a gondos gyengédséggel mosolygott rám, amit az egészségügyi dolgozók akkor alkalmaznak, amikor tudják, hogy túléltem valami szörnyűséget, de nem kérdezhetik meg, hogyan.

– Erős a babád – mondta. – Te is az vagy.

Hinni akartam neki.

Amikor elment, visszanéztem Adrianra. „Victor nem tudhatja.”

„Nem fog.”

– Nem érted. – Olyan gyorsan lett úrrá rajtam a pánik, hogy elvette azt a kevés levegőt is, ami maradt belőlem. – Meglökött. Ott állt és figyelt. Ha megtudja, hogy túléltem…

– Nem fog – ismételte meg Adrian, ezúttal határozottabban.

A bizonyossága meg kellett volna vigasztaljon. Ehelyett inkább megrémített, mert a bizonyosság drága volt. Azoké volt, akiknek felhőkarcolók, aláírások, magánrepülőgépek, olyan ügyvédeké, akik ajtókat tudtak kinyitni és iratokat eltüntetni.

Egyfajta hatalmas férfihoz mentem feleségül.

Most egy másikat bámultam.

„Mit fogsz csinálni?” – kérdeztem.

Adrian hátradőlt az ágyam melletti székben. Most először vettem észre, milyen fáradtnak látszik. A világ pénzügyi óriásként ismerte, egy olyan emberként, akinek a cége hajózási társaságokat, műgyűjteményeket, hírességeket, politikusokat, magánvagyonokat biztosított. De itt, a kórház fénycsövei alatt úgy nézett ki, mint aki túl sok időt veszített, és szinte túl későn érkezett.

„Megbizonyosodom rólad, hogy biztonságban vagy” – mondta. „Ma este csak ezért kell aggódnod.”

– Nem – mondtam.

A szó halkan jött ki a számon, de az enyém volt.

A tekintete visszatért rám.

„Öt évig hagytam, hogy Victor döntse el, mi miatt kell aggódnom” – mondtam. „Mit kellene tudnom. Kivel kellene találkoznom. Hogyan kellene öltözködnöm. Mit kellene aláírnom. Elegem van a hallgatás védelméből.”

Valami megvillant Adrian arcán.

Tisztelet, talán.

Vagy megbánás.

Bólintott egyszer. „Rendben van.”

Benyúlt a kabátja belső zsebébe, és elővett egy vékony telefont. „Victor kárigényét bejelentették. Nem utasították el. Nem hagyták jóvá. Bejelentették. A cég hivatalosan további ellenőrzést kér a biztosítás összege és a bejelentett baleset körülményei miatt.”

„Tudja ő ezt?”

„Tudja, hogy van egy felülvizsgálat.”

„Ideges lesz.”

„Már az is.”

„Honnan tudod?”

Adrian habozott.

Ez a habozás többet mondott nekem, mint a szavai.

– Mert figyeled őt – mondtam.

„Megőrzzük az információkat” – javította ki.

Minden ellenére egy halvány nevetésre fakadtam. Olyan éles fájdalommá változott, hogy könnybe lábadt a szemem.

Adrian gyorsan felállt. – Ne mozdulj!

– Nem azért nevetek, mert vicces – suttogtam. – Azért nevetek, mert Victor mindig azt mondta, hogy a biztosítótársaságok szívtelenek. Kiderült, hogy csak attól félt, hogy alaposak.

Adrian most először majdnem elmosolyodott.

Majdnem.

Aztán újra kinyílt az ajtó, és egy orvos lépett be. A negyvenes évei elején járt, sötét haja hátrafésülve, nyugodt tekintete pedig kevésbé törékenynek látta a szobát.

– Dr. Maren Walsh vagyok – mondta. – Ma este én felügyelem az ellátását. Mrs. Hale, súlyos traumán ment keresztül. Egyelőre sikerült elkerülnünk a sürgősségi szülést, de őszintének kell lennünk. Ön és a baba továbbra is veszélyben vannak. Az a legfontosabb számunkra, hogy ameddig csak biztonságosan tudjuk, stabil állapotban tartsuk az állapotát.

„Meddig?” – kérdeztem.

„Minden óra segít. Minden nap jobb lenne.”

Lehunytam a szemem.

Minden nap azt jelentette, hogy Victor szabad maradt.

Minden nap azt jelentette, hogy halottnak tettethettem magam.

Minden nap azt jelentette, hogy mozdulatlanul fekszem, miközben az egész életem leégett nélkülem.

Dr. Walsh láthatóan megértette az arcomon leváló küzdelmet. „A túlélés az első” – mondta gyengéden. „Minden más csak azután jön.”

Miután elment, Adrian az ágyam lábánál maradt állva.

– Van még valami – mondta.

Kinyitottam a szemem.

„A betegnyilvántartása védett álnév alatt van. Csak a legfontosabb orvosi személyzet ismeri a valódi kilétét. A kórház biztonsági szolgálatát tájékoztatták, hogy látogatók nem mehetnek be, kivéve, ha én és Dr. Walsh engedélyezzük.”

– A férjemnek jogai vannak – mondtam keserűen.

„Nem, ha a kórház úgy véli, hogy a felfedés közvetlen veszélyt jelent önre.”

Furcsa csend telepedett közénk.

Közvetlen veszély.

A kifejezés klinikainak, szinte hétköznapinak hangzott. Nem tartalmazta a sziklát. Nem tartalmazta a hideget. Nem tartalmazta Victor vállamat ütő kezét, vagy Serena remegő hangját, ahogy megkérdezi, meghaltam-e.

Nagyot nyeltem. – Milyen néven is vagyok?

Adrian arckifejezése megváltozott.

„Emma Frost.”

A fájdalom ellenére is rábámultam. „Ez mesterkéltnek hangzik.”