A férjem lelökött egy jeges hegyi szikláról, miközben kilenc hónapos terhes voltam, mert úgy döntött, hogy az én életem – és a meg sem született fiunké – kevesebbet ér, mint egy ötvenmillió dolláros életbiztosítási kifizetés. Ahogy összetörve feküdtem egy rejtett sziklapárkányon odalent, végignéztem, ahogy a szeretője odalép mellé a szakadék szélére, és hallottam, ahogy felnevet: „Ötvenmillió dollárért jobb is, ha halott.” Napokkal később ott állt a saját megemlékezésemen a nővel az oldalán, szentül meggyőződve arról, hogy örökre eltemetett minket – fogalma sem volt róla, hogy annak a biztosítási konglomerátumnak a milliárdos vezérigazgatója, amelyik a kötvényemet kezelte, élve húzott ki abból a hóbuckából… és arról sem, hogy a vezérigazgató a vér szerinti apám.