A férjem lelökött egy jeges hegyi szikláról, miközben kilenc hónapos terhes voltam, mert úgy döntött, hogy az én életem – és a meg sem született fiunké – kevesebbet ér, mint egy ötvenmillió dolláros életbiztosítási kifizetés. Ahogy összetörve feküdtem egy rejtett sziklapárkányon odalent, végignéztem, ahogy a szeretője odalép mellé a szakadék szélére, és hallottam, ahogy felnevet: „Ötvenmillió dollárért jobb is, ha halott.” Napokkal később ott állt a saját megemlékezésemen a nővel az oldalán, szentül meggyőződve arról, hogy örökre eltemetett minket – fogalma sem volt róla, hogy annak a biztosítási konglomerátumnak a milliárdos vezérigazgatója, amelyik a kötvényemet kezelte, élve húzott ki abból a hóbuckából… és arról sem, hogy a vezérigazgató a vér szerinti apám.

Dr. Walsh közelebb lépett. „Elena, emelkedik a vérnyomásod.”

„Jól vagyok.”

– Nem – mondta gyengéden. – Bátor vagy. Az nem ugyanaz.

A szavaknak bosszantaniuk kellett volna. Ehelyett egy kimerült részemhez értek, amely addig úgy tett, mintha a csontok, a félelem és a szívfájdalom jelentéktelen kellemetlenségek lennének.

Adrian végre leült.

– Elena – mondta –, lehet, hogy több is van. Ha Clara küldte a medált, akkor azt akarja, hogy kövessük azt, amit már régóta óv.

„Akkor hozd ide.”

Marianne megrázta a fejét. – Az lehet, hogy nem biztonságos.

– Semmi sem biztonságos – mondtam. – Victor petíciókat nyújt be egy csecsemő haláláért, akiről azt állítja, hogy meghalt. Valaki ismeri a védett kórházi nevemet. Valaki ismeri az anyám nevét. Valaki elég csendben járkál ebben a kórházban ahhoz, hogy csomagokat hagyjon a nővérpultnál. – Adrianra néztem. – Elegem van abból, hogy udvariasan várom az igazságot.

Egy pillanatig senki sem mozdult.

Aztán Adrian benyúlt a kabátjába, elővette a telefonját, és lebonyolított egy hívást.

„Vigyétek Clara Whitcombot a kórházba” – mondta. „Külön bejárat. Nincsenek nyilvános dokumentumok. És csak a megbízható csapatot küldjétek.”

Letette a hívást, és rám nézett.

– Ezúttal az egyszer – mondta – anyád helyeselte volna a türelmetlenségedet.

Minden ellenére majdnem elmosolyodtam.

De a mosoly lehervadt, amikor Marianne telefonja rezegni kezdett.

Lenézett, elolvasta az üzenetet, majd mozdulatlanná dermedt.

„Mi az?” – kérdeztem.

„Victor sürgősségi meghallgatást kért” – mondta.

Adrian felállt. – Mikor?

“Holnap reggel.”

„Miért?” – kérdeztem, bár valami bennem már tudta.

Marianne Julian monitorára nézett, majd vissza rám.

„Hogy megvédjük Elena Hale meg nem született gyermekének jogait” – mondta. „És hogy megakadályozzuk, hogy bármely harmadik fél beavatkozzon a Hale-hagyaték dolgaiba.”

„Harmadik fél?” – ismételtem meg.

Adrian állkapcsa megfeszült. „Én.”

Victor azt hitte, halott vagyok, pedig már szellemekkel harcolt.

És ez egy dolgot jelentett.

Attól félt, hogy az igazság közelebb van, mint gondolta.

Clara Whitcomb naplementekor érkezett.

Az ablakom mögött az ég levendulaszínűre változott, a hegyek lágyultak egy olyan fény alatt, amitől a hó szinte irgalmasnak tűnt. Kevesebb mint egy órát aludtam, miután álomba merültem, hogy esik az eső, csak arra ébredtem, hogy Adrian az ajtó közelében áll, Marianne pedig halkan beszélget a kórházi biztonsági szolgálattal.

Aztán kinyílt az ajtó.

Clara lépett be, egyik kezében a botjával, a másikba pedig egy gyapjúsapkával. Kisebb volt, mint amilyennek az élő közvetítésben látszott, de a szeme tiszta és csillogó volt, az a fajta szem, amely túl sok mindent látott már ahhoz, hogy könnyen becsapható legyen.

Megállt, amikor meglátott engem.

Néhány másodpercig csak bámult.

Aztán eltört az arca.

– Ó – suttogta. – Sofia barátnője.

Valami fellazult bennem, amikor meghallottam anyám szeretettel kimondott nevét.

Clara odajött az ágyamhoz, én pedig gondolkodás nélkül a kezéért nyúltam. Az ujjai vékonyak és hűvösek voltak, de a szorítása határozott.

– Sajnálom – mondta.

Nem idegenek üres bocsánatkérése volt. Évekig hatolt.

„Miért?” – kérdeztem.

„Azért, mert távol maradtam, mert azt hittem, így biztonságosabb.”

Adrian némán állt az ablaknál.

Clara ránézett. „És te is. Úgy nézel ki, mint az apád, amikor megpróbálsz nem érezni valamit.”

Adrian lesütötte a szemét. – Szia, Clara!

Még egy pillanatig fürkészően nézte, majd visszafordult hozzám. – Sofia megígértette velem, hogy nem kereslek meg, hacsak nem kerülsz veszélybe a Cross név miatt.

„A Cross név?” – kérdeztem.

Clara bólintott. – Az édesanyád nem azért bujkált örökké Adrian elől, mert gyűlölte. Azért bujkált, mert Malcolm Cross világossá tette, hogy a családhoz tartozó gyermekek soha nem lesznek igazán az övéi.

Adrian összerezzent, de Clara nem finomkodott az igazságon.

– Amikor Sofia megtudta, hogy terhes veled – folytatta Clara –, először hozzám fordult. Rémült és boldog volt egyszerre. Szerette Adriant, de nem bízott a körülötte lévő világban. Nem azután, ami az első terhességgel történt.

– A vetélés – mondtam.

Klára szeme megtelt könnyel.

„Igen. De nem ez volt a titok.”

A szoba teljesen elcsendesedett.

A szívem nagyot vert.

„Hogy érted ezt?” – kérdezte Adrian.

Clara benyúlt a kézitáskájába, és elővett egy összehajtott borítékot, ami elég régi volt ahhoz, hogy a szélei megpuhuljanak. „Szófiának azt mondták, hogy elvetélt. Három napig elhitte.”

Adrian hangja rekedt volt. – Micsoda?

Clara keze remegett, miközben kinyitotta a borítékot. „A klinikáról egy nővér négyszemközt felvette vele a kapcsolatot. Azt mondta, hogy a feljegyzések hibásak. Sofia ikrekkel volt terhes. Az egyiket elvesztették. A másik…” Clara lehunyta a szemét. „A másikat elvették tőle.”

A mellettem lévő monitor felgyorsult.

Dr. Walsh előrelépett, de mielőtt megszólalhatott volna, megráztam a fejem.

Adrian úgy nézett ki, mintha eltűnt volna alatta a szoba.

– Egy gyerek? – kérdezte. – Szófiának volt gyereke?

– Egy lánya – felelte Clara.

Marianne arca elsápadt.

Alig tudtam megszólalni. „Van egy nővérem?”

Klára bólintott.

– Egy féltestvér – mondta. – Huszonhét évvel és hat hónappal idősebb nálad.

Adrian megragadta az ablakpárkányt.

– Malcolm intézte – mondta Clara. – A klinika igazgatója tartozott neki pénzzel. A baba halva született volt. Sofiát altatták, és gyászolta. Mire a nővér összeszedte a bátorságát, hogy elmondja neki, a gyermek már eltűnt.