A címsor alatt egy fénykép volt rólam és Victorról egy jótékonysági gáláról. A keze a derekamon pihent. Emlékeztem arra az estére. Emlékeztem, milyen erősen szorított meg, amikor elfelejtettem az egyik befektetője nevét. A képen elegánsnak tűntünk. Boldognak. Biztonságban.
A cikk egy romantikus téli kiruccanás során történt tragikus esésről számolt be. Victor Hale, a lesújtott férj. Elena Hale, a szeretett filantróp. Meg nem született gyermekük, akit szintén elveszettnek vélnek.
Feltételezett.
A tekintetem lefelé siklott a képernyőn.
Viktor kiadott egy közleményt.
A feleségem volt a szívem. A fiunk volt a jövőnk. Diszkrétséget kérek, miközben gyászolok ezt az elképzelhetetlen veszteséget.
Elszorult a torkom.
A feleségem volt a szívem.
Lelökte a szívét egy hegyről.
Tovább görgettem, mielőtt Marianne megállíthatott volna.
Volt még egy fénykép.
Victor a denveri házunk előtt állt, fekete kabátban, vörös szemekkel, ráncolt arccal. Serena mögötte állt, egyik kezét a vállára téve. Arckifejezése ünnepélyes, szinte testvéri volt.
Majdnem.
„Ki mondta a sajtónak, hogy Serena ott volt?” – kérdeztem.
– Senki – mondta Adrian. – Családi barátként mutatkozott be.
Egy családi barát.
A vállán lévő kezére meredtem.
Összeszorult a gyomrom, és az egyik monitor ritmusa megváltozott.
Adrian előrelépett. „Elég.”
Marianne elvette a táblát.
Megpróbáltam lassan lélegezni, ahogy a nővér tanította.
Négyesre.
Hatig kiesett.
Újra.
Újra.
Julian szívverése megnyugodott.
– Victor nemcsak hazudik – mondtam, miután megszólalhattam. – Élvezi, hogy hisznek neki.
Marianne hangja megenyhült. „Az emberek gyakran elhiszik a gyászt, ha ismerősnek tűnik. Attól még nem lesz igaz.”
„Mi lesz a temetéssel?” – kérdeztem.
Adrian és Marianne összenéztek.
Hideg lett a bőröm.
“Amikor?”
– Holnap – mondta Adrian.
Mereven bámultam rá.
„Holnap megtartja a temetésemet?”
„Holt nélkül?” – kérdeztem.
„Egy megemlékezés” – mondta Marianne. „Az időjárás és a terep megnehezíti a felépülést. Úgy fogalmazta meg, hogy ez egy alkalom a család és a barátok összejövetelére.”
Család.
Nem maradt családom, vagy legalábbis azt hittem.
A házasságom alatt elhalványultak a barátaim, némelyik azért, mert Victor nem szerette őket, mások azért, mert a hűségről folytatott túl sok vita után már nem válaszoltam az üzenetekre. Az életem addig szűkült, amíg bele nem fértek az ő jóváhagyásába.
„Megnézhetem?” – kérdeztem.
– Nem – mondta azonnal Adrian.
– Igen – mondta Marianne ugyanabban a pillanatban.
Egymásra néztek.
– Most én vagyok az orvosa? – kérdezte Adrian szárazon.
– Nem – felelte Marianne. – Én sem. De érzelmileg talán látnia kell, milyen történeteket mesélnek róla.
– Nem kell látnom, ahogy egy üres koporsó fölött fekszik – mondta Adrian.
– Nem – mondtam halkan. – Igen.
A tekintete visszatért rám.
„Tudnom kell, hogy melyik verziómat temeti el.”
Az emlékünnepet másnap délután tartották egy kőkápolnában, melynek magas ablakai egy befagyott kertre néztek.
A kórházi ágyamból néztem az eseményeket egy biztonságos élő közvetítésen, amit Marianne szervezett egy ismerősén keresztül, aki Adriannak tartozott egy szívességgel. Nem kérdeztem részleteket. Voltak olyan ajtók, amiket még nem értettem.
A kameraállás az erkélyről volt rögzítve. Sötét ruhás gyászolók sorait látta, a bekeretezett portrém körül fehér virágokat rendeztek, Victor pedig elöl állt.
Tökéletesen nézett ki.
Nem békés. Nem elpusztult.
Tökéletes.
A bánatát testre szabták.
Fekete öltöny. Világos nyakkendő. Borostás áll, ami éppen annyira utalt álmatlanságra. Lehajtott fejjel és gyengéd érintésekkel fogadta a részvétnyilvánításokat. Serena a második sorban ült, fekete ruhát és egy kis fátylat viselt.
Egy fátyol.
Marianne az ágyam mellett ült és jegyzetelt. Adrian az ablaknál állt keresztbe tett karral, és kifejezéstelen tekintettel figyelt.
A fájdalom ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy kissé felüljek. Dr. Walsh csak húsz percig engedte, figyelmeztetve, hogy az érzelmi stressznek fizikai következményei vannak.
Igaza volt.
Minden arc a képernyőn egy apró árulásnak tűnt.
Ott volt Victor üzlettársa, Daniel Price, aki a szemét törölgette. Ott volt a szomszédunk, Lydia, aki egyszer megkérdezte, miért nem járok már a könyvklubba. Ott volt Serena unokatestvére, akiről Victor azt állította, hogy alig ismeri.
Aztán Victor a pulpitushoz lépett.
Megragadtam a takarót.
Elővett egy összehajtott papírt a zsebéből. A kezei meggyőzően remegtek.
„Elena hitt a szépségben” – kezdte.
Elállt a lélegzetem.
„Hétköznapi dolgokban találta meg. Reggeli fényben. Régi dalokban. A tél első havában.”
Nem hittem a tél első havában. Minden évben panaszkodtam, hogy veszélyessé teszi az utakat, és mindenkit szentimentálissá tesz.
Marianne tolla végigsiklott az oldalon.
Victor folytatta, és a hangja mindenhol elcsuklott. – A fiunkat hordta a karjában. Már kitaláltuk a nevét.
Mozdulatlanul álltam.
Nem, nem volt ilyen.
„Azt terveztük, hogy Gabrielnek fogjuk hívni” – mondta Victor.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogyan kell lélegezni.
Gábriel?
Adrian rám nézett.
Kissé megráztam a fejem. „Nem.”
Victor a szeméhez szorította az ujjait. „Gabriel azt jelenti, hogy Isten az én erőm. Elenának tetszett.”
Soha nem mondtam ilyet. Soha egyszer sem.
A kezem a hasamra tapadt. „Juliannak hívják.”
Marianne letette a tollát. „Akkor Julian az.”
De valami megrepedt bennem.
Victor nemcsak a halálomat törölte el. Még a gyermekemet is átírta, mielőtt az még az első lélegzetét is vette volna.
A képernyőn Victor a portrémra nézett. „Életem hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy tisztelegjek előttük.”
