Aztán elmosolyodtam.
Fájt.
A kötések alatt az arcomon a felszakadt bőr megfeszült, és valami éles mozdult a bordáim alatt. Az ágyam melletti monitorok folytatták gondos ritmusukat, minden lélegzetvételt, minden szívverést, minden másodpercet mértek, amiről Preston úgy hitte, hogy már nem az enyém.
Richard Whitaker látta, ahogy megváltozik az arckifejezésem.
Nem mosolygott vissza.
„Mire gondolsz?” – kérdezte.
A hangom alig volt több, mint levegő.
Richard acélszürke szeme összeszűkült.
„Nem követelhet behajtást csalárd haláleseti követelés alapján.”
„Nem azt mondtam, hogy fizess neki.”
A magzati monitor vibrált mellettünk.
A fiam szívverése megakadt, helyreállt, majd visszatért a törékeny ritmusához.
Megszorítottam az ujjaimat a takarón.
Hirdetések
„Hadd higgye, hogy képes rá.”
Richard néhány másodpercig tanulmányozott.
A legtöbben a zúzódásos arcomra nézve egy nőt láttak, aki alig élte túl.
Richard úgy nézett rám, mintha azt a részt keresné, amit Preston nem ölt meg.
„Pontosan mit akarsz?” – kérdezte.
A fejemet az ablak felé fordítottam.
Az üvegen túl hó nyomódott a kórház sötét egéhez. Valahol a falakon túl Preston valószínűleg pezsgőt ivott Vanessával. Valószínűleg a gyászát gyakorolta a szomszédoknak, riportereknek, rendőröknek és biztosítási nyomozóknak.
Mindig is jó volt a színlelésben.
Úgy tett, mintha szeretne, amikor anyám meghalt.
Úgy tett, mintha a gyerekünket akarná.
Úgy tett, mintha a biztosítási kötvény a felelős pénzügyi tervezés része lett volna.
Úgy tett, mintha a Ravenstone Lodge egy utolsó romantikus kirándulás lenne a baba érkezése előtt.
Úgy tett, mintha fogja a kezem, miközben a szikla felé sétáltunk.
Aztán meglökött.
– Halott feleséget akart – suttogtam. – Adj neki egyet!
Richard arca megkeményedett.
“Nem.”
Ránéztem.
“Nem?”
„Megsérültél, kihűlt a véred, koraszülésed van, és egy instabil állapotú gyermeket vársz. Nem foglak csaliként használni.”
„Azért találtál rám, mert Preston benyújtotta a cégedhez a bejelentést.”
„Megtaláltalak, mert a követelés belső riasztást váltott ki.”
“Miért?”
Richárd az ajtó felé nézett.
Két sötét öltönyös férfi állt a szoba előtt. Azt hittem, hogy a kórház biztonsági szolgálatai.
Nem azok voltak.
„A biztosítást másfél évvel ezelőtt állították ki” – mondta Richard. „Az összeg szokatlan volt az Ön pénzügyi helyzetéhez képest. A bróker agresszív jövedelem-előrejelzéseket nyújtott be a Preston ingatlanfejlesztő cégével kapcsolatban. A kockázatértékelési osztályom további megerősítést kért.”
„Preston azt mondta, hogy a szokásos módon jóváhagyták.”
„Kiegészítő fedezet felajánlása után jóváhagyták.”
„Milyen biztosíték?”
Richard állkapcsa megfeszült.
„Részvények egy Vanessa Mercer apjához köthető holdingtársaságban.”
Mereven bámultam rá.
Vanessa mindig azt állította, hogy közönséges vagyonból származik. Azt mondta az embereknek, hogy egymaga építette fel luxus ingatlanpiaci karrierjét. Úgy öltötte magára az alázatot, mint a gyémántokat – csak akkor, ha az illett a szobához.
Richárd folytatta.
„Három héttel ezelőtt valaki megpróbálta megváltoztatni a biztosítás kifizetési struktúráját. Azt akarták, hogy a kifizetéseket a kifizetés után egy offshore vagyonkezelői alapon keresztül utalják át.”
“Valaki?”
„A férje brókere. Állítólag ön által aláírt dokumentumok alapján jár el.”
„Soha nem írtam alá semmit.”
„Tudom.”
A szoba ismét hideg lett, bár a szellőzőnyílásokból forróság áradt.
Richard levett egy táblát az asztalról, és kinyitott egy dossziét.
Az aláírásom több űrlap alján is megjelent.
Majdnem tökéletesen nézett ki.
Majdnem.
De a Madisonban lévő utolsó hurok túl élesen kanyarodott. Preston mindig sietett ezen a részen, amikor lemásolta a nevemet.
Egyszer láttam, hogy ezt csinálja egy ünnepi képeslapon.
Azt mondta, hogy alszom, és nem akar felébreszteni.
Akkoriban édesnek találtam.
Most láttam a próbát.
„Hamisították az aláírásomat.”
“Igen.”
„És a céged semmit sem tett?”
„A cégem felfüggesztette a kért módosítást, és felülvizsgálatot indított. A felülvizsgálat még függőben volt, amikor Preston bejelentette a halálodat.”
Richardra néztem.
„Tudtad, ki vagyok, mielőtt a hegyre jöttél.”
Az arckifejezése alig változott.
„Gyanítottam.”
– A levél miatt?
„Az édesanyád miatt.”
Anyám arca felbukkant az emlékezetemben.
Lágy barna szemek.
Óvatos kezek.
Egy hang, ami mindig lehalkult, valahányszor a múltról beszélt.
Egyedül nevelt fel egy keskeny házban Albany külvárosában. Nappal egy gyógyszertárban dolgozott, éjszaka pedig orvosi rendelőket takarított. Soha senkitől nem kért segítséget. Richard Whitaker nevét élete utolsó hetéig soha nem ejtette ki.
Még akkor is inkább leírta, ahelyett, hogy kimondta volna.
Az apád él.
Az apád hatalmas.
Az apád nem tudja a teljes igazságot.
Hat évig hordtam magamnál azt a levelet.
Egyszer felvettem vele a kapcsolatot.
Egy e-mail.
Nincs válasz.
Ezután azt mondtam magamnak, hogy nincs rá szükségem.
Richard közelebb lépett az ágyhoz.
„Az édesanyádat Ellen Crossnak hívták.”
“Igen.”
„Ellen Hayesként ismertem.”
– Ez volt a leánykori neve.
„Huszonhét évvel ezelőtt a jogi osztályunkon dolgozott.”
Az arcát fürkésztem.
„Viszonyod volt.”
Fájdalom suhant át a szeme mögött.
“Nem.”
Majdnem felnevettem, de a bordáim megbüntettek.
„Akkor minek hívják?”
„Szerettem őt.”
A válasz túl gyorsan jött ahhoz, hogy kitalálják.
Richard közelebb húzta a széket, és leült.
„Akkoriban még nem én voltam a vezérigazgató. Az apám vezette a céget. Harminckét éves voltam, frissen elvált, és elég vakmerő ahhoz, hogy elhiggyem, a szerelem túlélhet minden családot.”
“Mi történt?”
„Apám megtudta, hogy Ellen terhes.”
Ösztönösen a hasamhoz mozdult a kezem.
Richárd látta.
„Azt mondta neki, hogy fizettem neki az eltűnéséért” – mondta. „Azt mondta, hogy véget vetett a terhességének, és egy másik férfival ment el. Leveleket mutatott be. Banki átutalásokat. Orvosi feljegyzéseket.”
