Vanessa három lépéssel Preston mögött maradt.
Nem elég közel ahhoz, hogy botránkoztasson.
Elég közel ahhoz, hogy a jövőjét birtokba vegye.
Torres megérintette a fülhallgatóját.
„Owen Pike belépett.”
Ránéztem a megfigyelőautóba szerelt videomonitorra.
Owen vékony, ideges vállú férfi volt. Sötétkék öltönyt viselt, és folyton a telefonját nézegette.
Egy jegyszedő a hátsó padsorhoz irányította.
„Miért van itt?” – kérdezte Richárd.
– Hogy megerősítsem a halálról szóló narratívát – mondta Torres. – Vagy találkozzak valakivel.
A képernyőn Owen az oldalkápolna felé pillantott.
Egy székesegyházi személyzeti ruhát viselő férfi jelent meg az ajtóban.
Nem köszöntek egymásnak.
De Owen megérintette a nyakkendőjét.
A férfi megérintette az óráját.
Egy jel.
Torres a mikrofonba beszélt.
„Kövesd nyomon a munkatársat.”
A temetés elkezdődött.
Egy orgona töltötte be a katedrálist.
Az üres koporsóm fehér liliomok alatt ült.
Mindig is utáltam a liliomokat.
Preston tudta ezt.
Mégis őket választotta.
A pap szerelemről, tragédiáról és az emberi felfogóképességet meghaladó rejtélyekről beszélt.
Aztán Lucille felolvasott egy részt a hűséges feleségekről.
Majdnem felnevettem.
Richárd észrevette.
“Mi?”
“Semmi.”
Aztán Preston az előadóhoz lépett.
Az egész katedrális a gyászába ringatta a fejét.
Lehajtotta a fejét.
Szünetel.
Csendre várt.
„A feleségem, Madison, gyengéd volt” – kezdte. „Mélyen megbízott. Gyanakvás nélkül szeretett.”
A sor kegyetlensége elvette a lélegzetemet.
Folytatta.
„A fiunkat cipelte a karjában. Egy gyereket, akiről mindig is álmodtam.”
Összezárult a kezem.
Richard rájuk tette a tenyerét.
Nem visszatartó.
Földelés.
Preston hangja pontosan a megfelelő pillanatban tört meg.
„Bármit megadtam volna, hogy megmentsem őket.”
Torres azt suttogta: „Jól van.”
– Nem – mondtam. – Gyakorlott.
Preston a koporsóra nézett.
„Néha megkérdezem, miért éltem túl.”
Vanessa lesütötte a szemét.
Aztán Preston előadta a szöveget, amit címlapokra szánt.
„Talán azért éltem túl, hogy az emlékük soha ne merüljön feledésbe.”
A katedrális csendben maradt.
Aztán arrébb lépett.
A taps nem lett volna helyénvaló.
De többen bólogattak, mintha valami mélyenszántót mondott volna.
Torres ismét megérintette a fülhallgatóját.
„A személyzet tagja belépett az alsó folyosóra. Az ügynökök követik.”
A szolgálat folytatódott.
Egy kórus énekelt.
Aztán elkezdődött az utolsó ima.
Néztem, ahogy Preston Vanessa felé közeledik.
Azt hitte, a mikrofonokat elrejti a zene.
Nem azok voltak.
Vanessa suttogta: „Mikor indulunk?”
„Holnap este.”
„Mi a helyzet a pénzzel?”
„Owen azt mondja, hogy az átutalás a bejelentés után válik véglegessé.”
„Rémültnek tűnik.”
„Mindig rémültnek tűnik.”
„Elhoztad a kocsit?”
„Biztonságos.”
“Ahol?”
Preston habozott.
Aztán azt mondta: „A koporsó bélésén belül.”
A furgonban ülő összes ügynök egyszerre mozdult.
Torres utasításokat harsogott.
„Tartsd meg a pozícióidat. Erősítsd meg.”
Richard a képernyőt bámulta.
„A meghajtó a koporsóban van?”
Megértettem, mielőtt bárki elmagyarázta volna.
Preston úgy hitte, senki sem kutatna át egy koporsót temetés közben.
A tökéletes búvóhely.
Egy szimbólum, amit egyetlen nyomozó sem zavarna meg, amíg a gyászoló férj figyeli.
Torres azt mondta: „Tartalmazhat kötvényfeljegyzéseket, külföldi átutalásokat és kommunikációt.”
– Vagy semmi – mondta Richard.
„Akárhogy is, most már van egy valószínű okunk.”
A temetés elérte a végső áldást.
Hat koporsóvivő közeledett.
Preston az egyik kezét a koporsóra helyezte.
Az ajkai görbültek.
Csak kissé.
Egy olyan vigyor, amit egyetlen gyászoló férjnek sem lett volna szabad viselnie.
Aztán Vanessa azt suttogta: „Mindketten halálra fagytak.”
Preston mosolygás nélkül válaszolt.
„Az a haszontalan nő megérdemelte.”
A mikrofon minden szót felvett.
Torres rám nézett.
„Elég volt.”
Az ügynökök bejutottak a katedrálisba.
Ketten közeledtek a hátsó kijáratokhoz.
Ketten lezárták az oldalsó folyosókat.
Bell nyomozó megjelent az első padsor közelében.
Preston mozgást vett észre.
A mosolya eltűnt.
Owen Pike hirtelen felállt.
Egy ügynök visszakényszerítette a helyére.
Vanessa Preston felé fordult.
„Mi történik?”
Preston végignézett a katedrálison.
Aztán a koporsóra nézett.
Tudta.
A keze a kabátja alá nyúlt.
Torres a mikrofonjába kiáltotta.
„Kezek!”
Az ügynökök fegyvereket rántottak.
Az emberek sikítottak.
A pap hátralépett.
Lucille elájult egy padnak dőlve.
Preston elővett egy telefont.
Nem fegyver.
A feje fölé emelte, és a márványpadló felé hajította.
Egy ügynök elkapta a csuklóját, mielőtt elengedte volna.
Vanessa futott.
Három lépést tett meg, mielőtt egy másik ügynök elállta a folyosót.
A katedrálisban káosz tört ki.
A vendégek a kijáratok felé nyomultak.
Megjelentek a telefonok.
A riporterek hátulról kiabáltak.
A kórus a hang közepén elhallgatott.
Preston harcolt az ügynökökkel.
„Gyászolok! Mit csinálsz?”
Bell nyomozó a karját maga mögé csavarta.
„Letartóztatásban van Madison Vale és meg nem született gyermeke meggyilkolásának kísérlete miatt.”
Hullámokban ereszkedett alá a csend.
Egyszerre egy szakasz.
Egy nő felsikoltott: „Megpróbálták?”
Preston megdermedt.
Az arca megváltozott.
Még nem félelem.
Zavar.
Aztán kinyíltak a katedrális kapui.
A hang mennydörgésként hasított be az épületbe.
Minden fej odafordult.
A bejáratnál álltam.
Richárd mellettem.
A karom átfűzte az övét.
Életemben először értettem meg a lassú járás erejét.
Preston bámult.
Kinyílt a szája.
Nem jött hang.
Vanessa elsápadt.
Owen Pike eltakarta az arcát.
Lucille, aki magához tért, rám nézett, és azt suttogta: „Nem.”
Végigsétáltam a folyosón.
A márvány mintha a végtelenségig nyúlt volna.
Több száz ember figyelte a sebhelyes arcomat, a merev testtartásomat, a kezemet, ahogy védelmezően nyugszik a testen, ami Elliotot vitte az esés során.
