Nem egyedül.
Richárd jött.
Elliot jött.
Torres is jött, addigra már nyugdíjas volt, és bosszantotta, hogy Richard ragaszkodott hozzá, hogy hegyi vezetőt fogadjon.
Az új biztonsági korlát mögött álltunk, miközben a szél átfújt a havon.
Elliot elég idős volt ahhoz, hogy megértse a nagyobb igazságot.
„Itt születtem én?” – kérdezte.
„Nem egészen.”
„De itt éltük túl.”
“Igen.”
Lenézett a messze lent elterülő párkányra.
„Féltél?”
„Jobban fél, mint gondoltam volna, hogy egy ember félhet.”
„Hogy folytattad?”
Ránéztem.
„Elköltöztél.”
Összeráncolta a homlokát.
„A hasadban. Csak egyszer. Tudtam, hogy még mindig harcolsz.”
– Szóval megmentettelek?
„Emlékeztettél arra, hogy mentsek meg mindkettőnket.”
Megfogta a kezem.
Richard a másik oldalamon állt.
A hegy felett tiszta ég terült szét.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy elestem.
Aztán eszembe jutott a párkányon tartott rész.
A fény átsöpör a havon.
Egy fekete kabát.
Ezüstös haj.
Egy idegen térdelt le mellém, és úgy mondta a nevemet, mintha egész életében ezt kereste volna.
Egykor azt hittem, hogy az az éjszaka a történetem vége.
Nem volt az.
Ez volt Preston hazugságának a vége.
Az életem újrakezdődött ott, ahol azt várta, hogy eltűnjek.
A fiammal előttem, apámmal mellettem hagytam el a hegyet.
Nincsenek kamerák.
Nincs tömeg.
Nincs temetés.
Csak három árnyék haladt a havon hazafelé.
És ezúttal senki sem várta meg, hogy meghaljunk.
A Vég.
