Richard arca továbbra is kifürkészhetetlen maradt.
Torres megkérdezte: „Miért ne?”
„Mert Preston minden olyan részemre neheztelt, amit nem tudott irányítani. Ha tudta volna, hogy gazdag apám lehet, biztosan talált volna módot arra, hogy felhasználja.”
Richárd lenézett.
Torres összenézett Bell-lel.
– Igazad volt – mondta.
Aztán elmagyarázta a tervet.
A mentőcsapat arról számolt be, hogy vérnyomot és jégtöredékeket találtak a szikla közelében, de a hivatalos közlemény nem erősítette meg, hogy túlélte-e bárki is. Preston azt mondta a nyomozóknak, hogy egyedül sétálva elcsúsztam, és hogy addig keresett, amíg a körülmények veszélyessé nem váltak.
Vanessát nem említette.
Vanessa azt mondta a szállás személyzetének, hogy másnap reggel megérkezett.
A nyomkövető mindkét beszámolónak ellentmondott.
A rendőrség még nem szembesítette őket ezzel.
– Azt hiszik, a holttestedet keressük – mondta Bell.
„Mi lesz a babámmal?”
Torres a monitorra nézett.
„Hivatalosan egyikőtöket sem találtak meg.”
Nyeltem egyet.
A fiam gyengén mozgott a kezem alatt.
Az ősz óta most először éreztem őt tisztán.
Egy kis lökés.
Élő.
Lehunytam a szemem.
Maradj velem.
Torres folytatta.
„Nyomozati okokból rövid időre elhalaszthatjuk a közzétételt. De nem a végtelenségig. Az orvosi személyzet hozzáférését korlátozni kell. Az Ön adatait védett státuszba helyezzük. Mr. Whitaker felajánlott egy magánrendelőt.”
Richard azt mondta: „A lehető legjobb ellátásban fog részesülni.”
Ránéztem.
„Nincs szükségem luxusra.”
– Nem – mondta. – Biztonságra van szükséged.
A szavak másképp érkeztek tőle, mint Prestontól valaha is.
Torres egy fényképet tett a takaróra.
Preston sötét kabátba burkolózva állt a Ravenstone Lodge előtt, egyik kezével eltakarva az arcát. Vanessa néhány méterrel mögötte állt.
Még egy állóképen is láttam.
A keze a férfi hátán nyugodott.
Nem úgy, mint egy kolléga.
Mint egy szerető, aki megvigasztalja a férfit egy sikeres kockázat után.
Torres megkocogtatta a képet.
„Megemlékezést terveznek.”
„Milyen hamar?”
„Négy nap.”
Felemeltem a tekintetem.
„Ilyen gyorsan?”
„A férjed azt mondja, le kell zárnia a dolgot.”
Egy nevetés szökött ki a torkomból.
Fájdalom hasított a bordáimba.
Richard az ágy felé indult, de én felemeltem a kezem.
„Jól vagyok.”
Senki sem hitt nekem.
Ez rendben is volt.
Torres azt mondta: „A szolgálat valószínűleg megfigyelési lehetőségeket biztosít, de te nem fogsz jelen lenni.”
Megnéztem a fényképet.
Preston lehajtott feje.
Vanessa keze.
A begyakorolt gyász.
„Meg fogom tenni.”
“Nem.”
„Hallottam, mit mondott, mielőtt elhagyott.”
„Mrs. Vale…”
„Azt mondta neki, hogy ötvenmillió dollárt érek holtan.”
Torres közelebb hajolt.
„És ezért nem sétálsz be egy középületbe kilenc hónapos terhesen, sérülten, miközben olyan emberek céloznak rád, akik pénzért ölni hajlandóak.”
„Mi van, ha ott bevallja?”
„Nem fog.”
„Nem ismered Prestont.”
– Ismerek olyan férfiakat, akik úgy hiszik, hogy a temetés csak egy színpad – mondta Torres. – Ritkán gyónnak. Inkább előadnak.
„Akkor hadd lépjen fel.”
Richard hangja közbeszólt.
„Madison.”
Felé fordultam.
– Egész életemet kihagytad – mondtam halkan. – Nem te döntheted el a végét, hogy mennyi bátorságot használhatok fel.
Az arca megváltozott.
Amint megláttam a kegyetlenséget, megbántam.
De nem vontam vissza.
Harag nélkül befogadta.
– Igazad van – mondta. – Nem vettem észre.
A szoba elcsendesedett.
– De most itt vagyok – folytatta. – És nem fogok az ágyad mellett állni, miközben a túlélést egy újabb próbává változtatod, amelyet egyedül kell teljesítened.
Elfordítottam a tekintetemet.
Még soha senki nem beszélt így velem.
Nem olyan törékeny.
Nem olyan hülyén.
Nem tulajdonként.
Mint aki túl sokat cipelt segítség nélkül.
Torres törte meg a csendet.
– Négy napunk van – mondta. – Először is túléled a következő huszonnégy órát. Aztán megbeszéljük a stratégiát.
A fiam ezt a pillanatot választotta, hogy mindannyiunk helyett döntsön.
A monitor felsikoltott.
Egy ápolónő rohant be.
Aztán egy másik.
A baba szívverése lelassult.
Száz.
Nyolcvan.
Hatvan.
Egy orvos erősen nyomta a hasamat, miközben valaki oxigént adott az arcomhoz.
„Madison, maradj velem.”
Megpróbáltam.
Tényleg megpróbáltam.
De belülről hasított belém a fájdalom.
A mennyezeti lámpák elhomályosultak.
Az orvos műtőt hívott.
– Nem – ziháltam.
„Most kell teljesítenünk.”
„Túl korán?”
„Harminchét hetes vagy. A babád nagyon beteg.”
Vakon keresgéltem az ujjaimmal, míg meg nem találtam Richard kezét.
Megöleltem.
„A fiam.”
– Veled megyünk – mondta.
“Nem.”
Az arca fölém mozdult.
„Mit nem?”
„Ne hagyd, hogy azt mondják, meghalt.”
Richárd közelebb hajolt.
„Nem fog meghalni.”
„Nem tudod.”
– Nem – mondta. – De tudom: bármi is történik abban a szobában, Preston nem írhatja meg.
Aztán kinyíltak az ajtók, és a világ ismét fehérré vált.
Nem hó.
Fény.
Kesztyűk.
Fém.
Hangok.
Maszk az arcomon.
Valaki számol.
Valaki azt mondja, hogy lélegezzek.
Évekkel ezelőttről hallottam anyám hangját.
Erősebb vagy, mint gondolnád.
Hallottam Prestont.
A baba nem fog sokáig szenvedni.
Hallottam magam.
Maradj velem.
Aztán egy sírást hallottam.
Vékony.
Dühös.
Élő.
A fiam harc közben lépett be a világba.
Hat órával később üres, fájdalmas testtel ébredtem, és máris egyre erősödő pánik gyötört.
Richard az ágy mellé ült.
Még mindig a hegyről hozott fekete kabátot viselte. Az inge gyűrött volt. Ezüst haja előrehullott.
„Hol van?”
„Újszülöttellátásban.”
„Él?”
“Igen.”
„Láthatom őt?”
„Amikor az orvos felmenti a felügyeleted alól.”
