Ezután megjelenik:
A helyszín nem elérhető.
Az eszköz offline állapotban van.
– Valószínűleg lemerült az akkumulátor – mondta Julian. – Amikor eljöttem a munkából, körülbelül tizenkét százalék volt a töltöttségi szint.
Lehajtott fejjel a konyhapult fölé hajolt.
„Évek óta kapcsolatban állok ott az ügyfelekkel.”
„Ki tudjuk cserélni a telefont.”
„Még csak erről sincs szó.”
Megdörzsölte a homlokát.
„Utálok elveszíteni dolgokat.”
Mindkét kezem a vállára tettem.
Az izmok megkeményedtek a feszültségtől.
„Mindig azt mondod, hogy a legtöbb ember rendes.”
Felsóhajtott.
„Szóval lehet, hogy egy tisztességes ember találta meg.”
“Talán.”
„Ha valaki elveszíthetne egy telefont, és a város legkedvesebb embere találná meg, az te lennél.”
Ez végre kicsal belőle egy kis nevetést.
Mire lefekvés lett volna, már többnyire elfogadta, hogy eltűnt a telefonja.
Cseréjét rendelte el.
Az irodája informatikai osztálya gondoskodott egy ideiglenes eszközről délelőttre.
Mégis, aznap este az ágyban fekve sóhajtott.
„Hülyeségnek érzem magam.”
„A telefon elvesztéséért?”
„Azért, hogy ennyire törődsz vele.”
Megszorítottam a kezét.
„Szabad törődnöd.”
Megcsókolta a homlokomat.
– Jó éjszakát, Dani.
Miután elaludt, én egy darabig még ébren maradtam.
Ekkor eszembe jutott valami.
Vacsora közben, amikor Julian levette az óráját, észrevettem egy zöld csíkot a csuklója hátulján.
„Mi történt ott?”
Lepillantott.
“Jelző.”
“Jelző?”
„Táblás bemutató a munkahelyen. Zöld filctoll kifolyt.”
Azonnal elfogadtam a magyarázatot.
Miért ne tenném?
Másnap reggel teljesen normálisnak éreztem magam.
Julian korán elment, hogy felvegye az ideiglenes telefont.
Kitakarítottam a konyhát.
Megöntöztem a gyógynövényeket kint.
Elkezdte hajtogatni a ruhát a kanapén.
9:30 körül megszólalt a telefonom.
A képernyőn ez állt:
Julianus.
Mosolygó arca jelent meg a név mellett.
Azonnal válaszoltam.
„Megtaláltad!”
Csend.
Aztán egy hang, amit még soha nem hallottam, megszólalt:
„Sajnálom, asszonyom. Azt hiszem, még nem találkoztunk.”
Felegyenesedtem.
„Ó.”
„A nevem Charlie.”
Idősebbnek hangzott.
Nyugodt.
Enyhe déli akcentus.
„Tegnap találtam ezt a telefont. A földön feküdt. Fél éjszaka alatt találtam egy működő töltőt hozzá. Miután feltöltöttem az akkumulátort, láttam, hogy a te számod van vészhelyzet esetén értesítendő szám.”
Megkönnyebbülés öntött el.
„El sem tudod képzelni, mennyire örülök ennek.”
Charlie felnevetett.
„Gondoltam, hogy valaki valószínűleg aggódik.”
„A férjem kétszer is átkutatta az autóját.”
„Nos, majdnem végleg elvesztettem az eszemet.”
Mosolyogtam.
„Nagyon köszönöm, hogy felhívott.”
„Semmi gond.”
Charlie felajánlotta, hogy leteszi a telefont, mivel már elintézte a dolgait.
Megadtam neki a címünket.
Gondosan elismételte az összes számot.
Mielőtt letette volna a telefont, azt mondta:
„A nagyapám mindig azt mondta, hogy attól, hogy visszaadsz valamit, még nem leszel nagylelkű. Csak azt jelenti, hogy megtetted, amit tenned kellett.”
„Jó embernek hangzik.”
– Negyven éve vagyok postás – mondta Charlie. – Soha egyetlen levelet sem veszítettem el.
Körülbelül tizenöt perccel később egy régebbi ezüst színű pickup állt meg a kocsifelhajtónkon.
Volt egy matrica a lökhárítón, amin ez állt:
Teknősökért fékezem.
Charlie kilépett a kezében Julian telefonjával.
Valószínűleg a hatvanas évei közepén járt.
Magas.
Vékony.
Szürke szakáll.
Farmer.
Flanel ing.
Viharvert kezek.
Olyan szeme volt, aminek a sarka ráncba ráncolódott, amikor mosolygott.
„Te biztosan Dani vagy.”
„Szóval, Daniella.”
Nevetett.
„Szóval tényleg Daninak hív.”
„Úgyis teszi.”
Charlie átnyújtotta nekem a telefont.
Az egyik sarok közelében egy apró karcolás volt.
Különben minden rendben volt.
Megjelent Julian zárolási képernyője.
Egy kép az esküvőnkről.
Mi ketten nevettünk.
„Tökéletes.”
Charlie-ra néztem.
„Adhatok valamit? Benzinpénzt? Bármit?”
Azonnal megrázta a fejét.
“Nem szükséges.”
A teherautója felé fordult.
Aztán a kíváncsiság győzött.
– Charlie?
Megfordult.
„Pontosan hol találtad? Julian próbálta kitalálni, hogy a munkahelyén vagy az edzőteremben vesztette-e el.”
Charlie habozás nélkül válaszolt.
„A belvárosi családi látogatóközpont előtt. Grant utca.”
Eltűnt a mosolyom.
A telefon hirtelen nehezebbnek érződött a kezemben.
Ismertem az épületet.
Alacsony téglaépület a Grant utcában.
Kis játszótér kint.
Festett szivárvány a bejárat felett.
Ez egy olyan hely volt, ahol a gyermekek és a szülők felügyelt látogatásokat tehettek, akik különféle jogi vagy családi okokból nem tudtak felügyelet nélkül találkozni.
Felügyeleti viták.
Felépülési programok.
Bírósági intézkedések.
Bonyolult családok.
A gyerekek ott ültek, és várták a szüleiket, akik néha megérkeztek.
Néha nem.
És a központ sehol sem volt Julian irodája közelében.
A közelébe sem volt az edzőtermének.
A Grant utca húsz percnyire volt az ellenkező irányban.
Charlie észrevette az arcomat.
„Bocsánat. Valami rosszat mondtam?”
Julian telefonjára meredtem.
Tizenkét éven át Julian volt a legmegbízhatóbb ember, akit ismertem.
A férfi, aki majdnem ugyanabban az időben ért haza.
Aki ebédnél hívott.
Aki minden csütörtökön edzőterembe járt.
Most a verandánkon álltam, és azon tűnődtem, miért hevert a telefonja a családlátogató központ előtt.
Charlie esetlenül fészkelődött.
„Remélem, nem okoztam gondot.”
Nem tudtam válaszolni.
Mert én már jártam abban az épületben.
Tizenkilenc éves koromban önkénteskedtem egy főiskolai pszichológia kurzuson.
Négy óra minden szombaton.
Azt hittem, egyszerű lesz.
Színezés gyerekekkel.
Történetek olvasása.
Játékok lejátszása.
Nem volt az.
Még mindig emlékeztem a váróteremre.
Sárga falak.
Kék szőnyeg.
Műanyag székek.
Adományozott játékok.
Hiányzó oldalakkal rendelkező képeskönyvek.
És egy óriási ablak, ami a parkolóra néz.
A gyerekek folyton azt az ablakot bámulták.
Minden behajtó autó.
Minden ajtó, ami kinyílt.
Várakozás.
Volt egy kislány, akit sosem felejtettem el.
