„De igen.”

– Akkor miért adta el?

„Azt mondta, hogy apa Dinoszaurusznak nagyobb szüksége van rá.”

“Miért?”

Charlie elmosolyodott.

„Azt mondta, a hősök mindig elfelejtenek valamit.”

Nagyot nyeltem.

Aztán Charlie ismét az ingzsebébe nyúlt.

Előhúzott egy összehajtott kartonpapírt.

Amikor kinyitotta, egy házilag készített koronát láttam benne.

Sárga papír.

Rajzkréta.

Ferde matricák.

Csillagok.

Szívek.

Az egyik matricán ez állt: NAGYSZERŰ MUNKA!

Az elején, egyenetlen kék betűkkel, valaki ezt írta:

KIRÁLY DINOSZAURUSZ.

A könnyeimen keresztül nevettem.

Charlie elmosolyodott.

„Tegnap kellett ezt felvenniük Juliannak.”

„Egész délután?”

„Majdnem. Egyszer megpróbálta levenni, hogy felvegye a munkahelyi hívást.”

“Mi történt?”

„A gyerekek szavaztak.”

“És?”

„Hat az egyhez ellene.”

Amióta meghallottam a Grant Street szavakat, most először nevettem őszintén.

Aztán valami bekattant az agyamba.

Meséltem Charlie-nak Lilyről.

Az önkénteskedésről ott az egyetemen.

Arról, hogy a negyedik randinkon Juliannal sírtunk.

A mondatról, amit mondtam.

Senkinek sem kellene várnia olyanra, aki talán soha nem jön el.

Charlie lassan bólintott.

„Azt hiszem, emlékszik.”

Összeszorult a mellkasom.

“Mi?”

Charlie elmagyarázta, hogy néhány hónappal korábban, miközben a várótermet takarították, megkérdezte Juliant, miért jelentkezett önként.

Egy elfoglalt könyvelő.

Nincsenek saját gyermekei.

Minden csütörtökön átautózik a városon.

Julian azt válaszolta,

„A feleségem egyszer azt mondta, hogy ez a legeldugottabb szoba, amit valaha látott.”

Charlie rám nézett.

„Azt mondta, ha akár egyetlen gyerek is tudná, hogy minden csütörtökön megjelenik valaki, bármi is történjék, talán nem lenne olyan magányos a várakozás.”

Sírni kezdtem.

El is felejtettem azt a beszélgetést.

Tizenkét évvel ezelőtt.

Negyedik randevú.

Olasz étterem.

Julian nem tette.

Végül Charlie ránézett az órájára.

„El kell hoznom az unokámat a balettról.”

„Charlie, köszönöm.”

Megrázta a fejét.

– Köszönöm a férjednek.

Aztán beszállt régi ezüst pickupjába és elhajtott.

Sokáig maradtam a verandán.

Julian telefonja az egyik kezében.

A másikban a kis zöld dinoszaurusz.

A papírkorona az ölemben.

KIRÁLY DINOSZAURUSZ.

Folyton azokra a csütörtökökre gondoltam.

Julian mindezen délutánokon öltönyben és nyakkendőben autózott át a városon.

Csupa kartonvár.

Az összes könyv.

Mindenféle nevetséges dinoszaurusz-zaj.

Minden gyerek az ablaknál várakozott.

És egy kisfiú, aki tudta, hogy még ha az apja nem is érkezik meg, Apu Dinoszaurusz meg fog jelenni.

Küldtem egy e-mailt Juliannak a munkahelyemre.

Beszélnünk kell, ha hazaérsz.

Abban a pillanatban, hogy elküldtem, rájöttem, milyen ijesztően hangzik ez a mondat.

Négy perccel később válaszolt.

Minden rendben, Dani?

Lenéztem a dinoszauruszra.

Gyere haza biztonságban. Akkor majd beszélünk.

A következő néhány óra végtelennek tűnt.

Végül mindent elrendeztem a konyhaasztalon.

Julian visszaszerzett telefonja.

A T. rex.

És a sárga papírkorona.

Ott ültem és vártam.

3:15-kor hallottam a bejárati ajtót.

Julian korán eljött a munkából.

– Dani?

„A konyhában.”

Még mindig öltönyben és aktatáskával a kezében tűnt fel.

„Megijesztettél. Szóltam a főnökömnek, hogy családi vészhelyzet van. Mi történt?”

Aztán meglátta az asztalt.

Megállt.

Az aktatáska kicsúszott a kezéből.

Amióta ismerem, Julian most először tűnt teljesen szóhoz sem jutónak.

– Charlie megtalálta a telefonodat – mondtam.

Aztán felemeltem a papírkoronát.

„Ezt is ő találta.”

Julian megdörzsölte a tarkóját.

Vörös lett az arca.

„Reméltem, hogy nem így fogod megtudni.”

Odaléptem hozzá.

„Miért nem mondtad el?”

Figyelmesen rám nézett.

„Nem rejtegettem egy másik életet.”

„Tudom.”

– Charlie mesélt neked?

„Gyakorlatilag mindent.”

Julian felnyögött.

„A vár?”

“Igen.”

„A vulkán?”

“Igen.”

A csuklójára mutattam.

„Szóval az nem jelző volt.”

Majdnem elmosolyodott.

“Nem.”

„Apu dinoszaurusz?”

Julian eltakarta az arcát.

„Ó, Istenem.”

„És az Összezavarodott Teknős.”

„Charlie egy kiváló teknős.”

Aztán komoly lett az arckifejezése.

– Mondtál nekem valamit egyszer.

Vártam.

„Azt mondtad, a váróterem volt a legszomorúbb hely, amit valaha láttál.”

Bólintottam.

„Most már emlékszem.”

– Meséltél nekem Lilyről.

Mereven bámultam rá.

„Emlékszel a nevére?”

„Mindenre emlékszem arról az estéről.”

Julian hangja megenyhült.

„Sírtál, mert gyerekek ültek ott, és olyan emberekre vártak, akik nem mindig jöttek.”

Szünetet tartott.

„És évekig azon gondolkodtam, amit mondtál.”

“Mi?”

– Mi van, ha mégis jön valaki?

A szemem újra megtelt könnyel.

– Nem a szülőjük – folytatta Julian. – Nem olyasvalaki, aki bármit is meg tudna oldani. Csak valaki, aki mindig megjelenik. Hogy a gyerek ne legyen egyedül várakozás közben.

„Szóval te lettél Apu Dinoszaurusz.”

Halkan nevetett.

„Azt hiszem, igen.”

„De miért hazudnék róla egy egész éven át?”

Felsóhajtott.

„Sajnálom ezt.”

Megfogta mindkét kezem.

„Mert ismerlek.”
Összeráncoltam a homlokomat.

„Ez mit akar jelenteni?”

„Te is elkezdhettél volna önkénteskedni.”

Kinyitottam a számat.

Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta.

“Azonnal.”

Akaratom ellenére elmosolyodtam.

“Valószínűleg.”

„Határozottan.”

Megszorította a kezeimet.

„Megtanultad volna minden gyerek nevét. A születésnapját. A kedvenc nassolnivalóját. A kedvenc színét.”

Nem tévedett.

„Az ebédszüneteidet kézműves kellékek vásárlásával töltenéd.”

Szintén igaz.

„És minden alkalommal, amikor egy szülő nem jelent meg, érzelmileg hazavitted a gyereket.”

A mosolyom lehervadt.

„Sírnál az autóban.”

Letörölt egy könnycseppet az arcomról.

„Mindent a kezében tartasz, Dani. A munkát. Az édesanyádat. A nagymamádat minden márciusban. Mindenki más bánatát.”

A hangja megenyhült.

„Azt akartam, hogy ez legyen az egyetlen dolog, amit nem kell cipelned.”

Mereven bámultam rá.

„Egy dolgot vihetek neked” – mondta.

Egy pillanatig nem tudtam megszólalni.

Ránéztem a férfira, akit tizenkét évig szerettem.