A tejtermék-részlegről nyíló férfi.

A férfi, aki emlékezett a napraforgókra.

A férfi, aki emlékezett valamire, amit a negyedik randinkon mondtam, amikor még én is elfelejtettem.

Kinyitottam a papírkoronát.

Aztán óvatosan a fejére helyezte.

Ferdén ült.

Julián nevetett.

„Mit csinálsz?”

Könnyek között mosolyogtam.

„Minden apa dinoszaurusz megérdemli a koronáját.”

Könnyek szöktek a szemébe.

„Nem az volt a célom, hogy hős legyek.”

„Tudom.”

A homlokomat az övéhez támasztottam.

„Emlékszel valamire, amit elfelejtettem.”

Később este a kanapén ülve ettünk hideg levest.

Julian még mindig viselte a koronát.

Azt állította, hogy elfelejtette.

Nem emlékeztettem rá.

– A fiú neve Theo – mondta.

„Az, amelyiken dinoszaurusz van?”

Julián bólintott.

„Öt éves.”

Charlie azt mondta, hogy Theo apja három csütörtököt kihagyott.

Julian bővebben elmagyarázta.

Theo apja lábadozott.

Majdnem egy éve józan volt.

Volt állása egy autómosóban.

De nem volt saját autója.

Néha késett a busz.

Néha egyszerűen minden rosszul sült el.

– Tényleg igyekszik – mondta Julian.

„De Theo még vár.”

“Igen.”

Theo minden csütörtökön az ablak mellett ült.

A parkolót figyelve.

Amikor Julian először jelentkezett önkéntesnek, Theo apja nem érkezett meg.

Julian leült mellé.

„Nem tudtam, mit mondjak. Könyvelő vagyok. Fogalmam sincs, hogyan kell beszélni az ötévesekkel.”

„Mit mondtál?”

„Megkérdeztem, hogy hívják a dinoszauruszát.”

“És?”

Julián elmosolyodott.

„Úgy nézett rám, mintha idióta lennék, és azt mondta, hogy a T-Rexeknek nincs nevük, mert túl ijesztőek.”

Nevettem.

„Aztán azt mondta, hogy én is lehetek dinoszaurusz. De nekem kellett apásnak lennem, mert nagy voltam.”

„És azóta te vagy Apu Dinoszaurusz.”

“Látszólag.”

Elmondtam Juliannak, amit Charlie mondott.

Hogy Theo úgy hitte, a hősök mindig elfelejtenek valamit.

Julian a kis műanyag dinoszauruszra nézett.

„Jövő héten vissza kell adnom ezt.”

„Azzal alszik, ugye?”

„Minden este.”

„Akkor miért adod oda neked?”

Julian hosszan bámulta a játékot.

Végül azt mondta:

– Az apja nem jött el.

Vártam.

„De megtettem.”

Aztán megértettem.

Theo nem adta oda Juliannak a kedvenc játékát.

Okot talált ki Julian visszatérésére.

Egy ötéves csak így tudta garantálni, hogy valaki visszajön.

– Julián?

“Igen?”

„Jövő csütörtökön mehetek?”

Rám nézett.

„Dani.”

„Tudom.”

„Mindent haza fogsz vinni magaddal.”

„Tudom.”

„Sírni fogsz.”

“Valószínűleg.”

Habozott.

Aztán azt mondtam:

„Egy éve egyedül cipeled.”

Julian elnézett.

„Te is ébren fekszel, ugye? Azokon az éjszakákon, amikor Theo apja nem érkezik meg.”

Nem válaszolt.

Nem volt rá szüksége.

„Ezt sem kell egyedül cipelned.”

Végül bólintott.

„Hetente egy nap.”

“Csütörtök.”

„Nincsenek szombatok.”

“Rendben.”

„Nincsenek keddek.”

“Finom.”

„Nem szabad kihagyni az ebédidőt csillámpor vásárlása miatt.”

Mosolyogtam.

„Csillámporral kapcsolatban semmilyen ígéretet nem teszek.”

Nevetett.

A papírkorona leesett a fejéről.

A következő csütörtökön elmentem vele.

Korán jöttem el a munkából, és a látogatóközpont előtt találkoztam vele.

Julian nyakkendőben állt az autója mellett, kezében egy papírzacskót.

„Mi van ott bent?”

„Almalé.”

– Theónak?

„A dobozokon dinoszauruszok vannak.”

“Természetesen.”

Elsétáltunk az ismerős téglaépület felé.
Tizennégy éve nem voltam bent.

Remegni kezdtek a kezeim.

Julián észrevette.

Persze, hogy megtette.

„Jól vagy?”

“Nem.”

„Én sem.”

Ránéztem.

„Minden héten?”

„Minden héten.”

Aztán megfogta a kezem.

Bent a szoba kissé megváltozott.

Különböző szőnyeg.

Különböző festék.

Újabb könyvek.

De a műanyag székek még mindig ott sorakoztak a parkolóra néző nagy ablak alatt.

És a tükörhöz legközelebbi széken egy kisfiú ült.

Öt éves.

Kócos barna haj.

Dinoszauruszos póló.

Cipők, amik megvillantak, amikor megmozdult.

A parkolót figyelte.

Aztán meghallotta az ajtót.

Megfordult.

Láttam Juliant.

Az egész arca felragyogott.

„APU DINÓ!”

Theo átrohant a szobán.

Cipői minden lépésnél megvillantak.

Julian lábaiba csapódott.

„Visszajöttél!”

Julian nevetett és letérdelt.

Theo azonnal megkérdezte:

„Elhoztad őt?”

Julian a kabátjába nyúlt.

Előhúzta a zöld T. rexet.

Theo a mellkasához szorította.

„Tudtam, hogy visszajössz.”

Aztán suttogta:

„A hősök mindig visszatérnek.”

Egy pillanattal később Theo észrevett engem.

Nagyon komolyan tanulmányozott engem.

„Ki ő?”

„Ő a feleségem. Dani.”

Theo ezen elgondolkodott.

„Ő egy dinoszaurusz?”

Julian rám nézett.

Letérdeltem melléjük.

„Szeretnék lenni. Milyen legyek?”

Theo oldalra billentette a fejét.

Aztán kihirdette a döntését.

„Lehetsz anya dinoszaurusz. Apának pedig szüksége van valakire.”

Egy pillanatra elfelejtettem, hogyan kell lélegezni.

Julian megszorította a kezem.

– Oké – suttogtam. – Anya, a dinoszaurusz az.

Theo elégedetten bólintott.

„Jó. Szükségünk van egy fészekre.”

Átmutatott a szobán.

„Charlie a teknős. Fogalma sincs, mit csinál.”

Charlie kartondobozok között ült.

Integetett.

„Én tényleg nem.”

4:34-kor Theo apja belépett a bejárati ajtón.

Négy perc késés.

Kifulladva.

Még mindig az autómosói egyenruháját viseli.

„Bocsánat. A busz késett.”

Theo felnézett.

Aztán mindent letett.

Zsírkréták.

Karton.

Még a dinoszaurusz is.

“APU!”

Átfutott a szobán.

Az apja térdre rogyott és elkapta.

Szorosan ölelte.

Remegett a válla.

Juliannal csendben néztük.

Egy idő után Julian felvette a zöld dinoszauruszt, és óvatosan elhelyezte Theo székére az ablak mellett.

Ahol később megtalálja.

Hazafelé menet sírtam.

Pontosan úgy, ahogy Julian megjósolta.

Soha nem mondta, hogy én megmondtam.

Egyszerűen csak a középkonzolon fogta a kezem.

– Minden héten így van?

“Nem.”

Ránéztem.

„Néha az apja nem jön el.”

Szünetet tartott.

„Azok a hetek nehezebbek.”

„Hogy csinálod ezt folyamatosan?”

Julián egy pillanatig gondolkodott.

Aztán megismételte a szavakat, amiket egyszer már mondtam neki.