Liliom.
Hat éves.
Lila szalagok a copfjaiban.
Minden szombaton új rajzot hozott az anyjának.
Egy szivárvány.
Egy macska.
Egy ház.
Az első két hétben, amikor önkénteskedtem, eljött az anyukája.
A harmadik héten már nem tette.
Lily egy órán át ült az ablak mellett, és a kezében egy rajzot tartott, amelyen ő és az anyja kézen fogva láthatók.
A tetejére lila betűkkel ezt írta:
ÉN ÉS ANYA.
Végül egy alkalmazott térdelt le mellé.
„Anyukád ma nem tudott eljönni, drágám.”
Lili nem sírt.
Ez volt az a rész, ami összetört.
Egyszerűen összehajtotta a rajzát egy csinos kis négyzetté.
Tedd a zsebébe.
És azt mondta,
“Rendben.”
Mintha már tudta volna, hogyan működik a csalódás.
Egy órát sírtam utána az autómban.
Azon az estén Juliannal vacsoráztam.
A negyedik randink.
Azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.
Persze, hogy megtette.
Meséltem neki Lilyről.
A parkolót figyelő gyerekekről.
A hajtogatott rajzról.
„Ez a legmagányosabb szoba, amit valaha láttam” – mondtam neki.
Aztán mondtam valamit, amit szinte teljesen elfelejtettem.
„Senkinek sem kellene várnia valakire, aki talán soha nem jön el.”
Julian átfogta a kezem az asztalon.
Pontosan tudta, mit jelent nekem az a hely.
Akkor miért volt ott?
Charlie visszarántott a jelenbe.
– Dani?
„Sajnálom.”
Habozott.
„Aggódónak tűnsz.”
„Az vagyok.”
Aztán Charlie mondott valamit, amitől a szívem hevesebben vert.
„Gondoltam, hogy talán az vagy.”
Mereven bámultam rá.
– Ismered Juliant?
– Nem mondanám, hogy jól ismerem.
A teherautója felé pillantott.
„De én már láttam őt.”
„Milyen gyakran?”
„Minden csütörtökön.”
Elállt a lélegzetem.
„Majdnem egy éve.”
Tegnap még csütörtök volt.
Edzőtermi nap.
Majdnem egy éve, minden csütörtökön.
Julian állítólag az edzőteremben volt.
Charlie ehelyett a látogatóközpontban látta.
Az agyam azonnal a legrosszabb magyarázatokra bukkant.
Egy gyerek, akiről nem tudtam.
Egy másik kapcsolat.
Egy felügyeleti ügy.
Egy másik család.
Tizenkét év házasság hirtelen bizonytalanabbnak tűnt.
Charlie biztosan látta az arcomon a pánikot.
Felemelte a kezét.
„Dani, szerintem olyasmit képzelsz el, ami nem történik meg.”
„Akkor kérlek, mondd el.”
Habozott.
„Valószínűleg Juliantól kellene származnia.”
„A férjem már egy éve minden csütörtökön elmegy valahova, és hazudik nekem erről.”
Elcsuklott a hangom.
„Meg kell értenem.”
Charlie arckifejezése ellágyult.
„Önkénteskedem ott.”
Összeráncoltam a homlokomat.
„A középpontban?”
„Igen. A legtöbb csütörtökön. Úgy hat éve.”
Elmagyarázta, hogy az unokája egyszer felügyelt látogatáson esett át.
Miután látta, milyen a váróterem, Charlie folytatta az önkéntes munkát, még azután is, hogy családjának már nem volt szüksége a szolgáltatásra.
Aztán azt mondta:
„Julian is önkénteskedik.”
Mereven bámultam rá.
“Mi?”
„Minden csütörtökön.”
„Sosem mondta nekem.”
– Nem hiszem, hogy azt akarta, hogy az emberek tudják.
“Miért?”
Charlie egy pillanatig gondolkodott.
„Valószínűleg azért, mert nem azért tette, hogy az emberek tudják.”
Aztán elmesélte, hogy mit is csinált ott Julian.
Minden csütörtökön négy óra körül Julian egyenesen a munkából érkezett.
Még mindig a nyakkendőjét viseli.
Néha meséket olvasott.
Néha elszíneződött.
Néha segített a gyerekeknek kartondobozokból kastélyokat építeni.
Nevetséges karakterhangokat adott.
Állítólag a gyerekek imádták őket.
Néha az egész váróterem dinoszaurusz világgá változott.
Julian ordítva mászott át a szőnyegen, mert egy ötéves ezt viccesnek találta.
Tegnap a gyerekek kartonból építettek egy vulkánt.
Aztán zöldre festették.
Zöld.
Visszakalandoztak az eszembe Julian csuklója.
A csík, amit vacsoránál láttam.
Marker, mondta.
Nem volt jelző.
Festék volt.
Egy kartonból készült vulkánból.
Charlie elmosolyodott.
„Egy kisfiú különösen szereti őt.”
Öt éves.
Nagyjából tíz hónapja minden csütörtökön járt.
Az apjának fél 5-kor kellett volna megérkeznie.
Néha meg is tette.
Néha nem tette.
A fiú nem volt hajlandó játszani, hacsak Julian bele nem egyezett, hogy Apu-dinoszauruszként fog viselkedni.
Majdnem felnevettem.
„Apu dinoszaurusz?”
Charlie komolyan bólintott.
„Ó, igen. A gyerekek mindenkinek kiosztják a szerepeket.”
Állítólag az egyik alkalmazott Baby Triceratops volt.
Charlie-t valahogy kiosztották az Összezavarodott Teknőc szerepére.
Rápillantottam a teherautója lökhárítómatricájára.
„Talán azért, mert fékezel a teknősök miatt.”
Charlie a matricára nézett.
Aztán vissza rám.
– Tudod, erre sosem gondoltam.
– És Julian?
„Mindig Apu Dinoszaurusz.”
Aztán Charlie elmesélte, mi történt előző délután.
A fiú apja nem jött el.
Harmadik hét egymás után.
Amikor véget ért a látogatási idő, a kisfiú Julian után rohant a parkolóba.
Mindkét karját a lába köré fonta.
Nem engedném el.
Julian letérdelt a járdára, és átölelte.
Valószínűleg ekkor csúszott ki a telefon a kabátjából a fűbe.
Charlie később találta meg, miközben bezárt.
Lehunytam a szemem.
Minden szörnyű lehetőség, amit elképzeltem, egymás után eltűnt.
Nincs második család.
Nincs titkolt gyerek.
Nincs más nő.
Csak Julian térdelt a járdán, és tartotta a karjában az ötévest, akinek az apja nem jelent meg.
De egy kérdés maradt.
„Miért nem mondta meg nekem?”
Charlie visszasétált a teherautójához.
Amikor visszatért, valami apróságot vitt magával.
Egy zöld műanyag T. rex.
Olcsó volt.
Kopott.
Egy műanyag szem hiányzott, és egy ferde filctollal rajzolt rajz pótolta.
A farok valamikor letört, és több réteg ragasztószalaggal tartották össze.
Nyilvánvalóan valaki szerette.
Charlie a kezembe adta.
„A kis fickó azt mondta, hogy Dinoszaurusz apa elfelejtette ezt.”
Meredten bámultam.
„Ezt nem fogadhatom el. Biztosan az övé.”
Charlie bólintott.
