A földbirtokos a legrosszabb lovát adta a szegény fiatalembernek, hogy megalázza… de a fiú végül megbánta.
– Itt az első lovad, farmer. Gondoskodj róla, hogy ne dögljön meg, mielőtt megtanulod, hogyan kell gazdagnak lenni.
Nevetés töltötte be a Santa Lucía birtok udvarát. Don Severiano Robles egy szürke, sovány, elhanyagolt patájú ló gyeplőjét nyújtotta felé, mintha valaki szemetet osztogatna, amiért másnak hálásnak kellene lennie.
Mateo Salinas letette a zsákot, amit cipelt. Huszonkilenc éves volt, és a kezei kérgesek voltak a munkától. Percekkel korábban azt mondta, hogy arról álmodik, hogy saját lovakat tenyészt.
Ez elég volt ahhoz, hogy a főnök emlékeztesse a helyére.
Mateo megfogta a gyeplőt, és megsimogatta az állat nyakát.
– Köszönöm, Don Severiano.
A földbirtokos összevonta a szemöldökét.
– Tényleg megköszönöd nekem?
– Igen. Nem az ő hibája, hogy ki akarsz nevetni.
A nevetés elhalt.
A folyosóról Valeria Robles a korláthoz szorította az ujjait. A tulajdonos lánya most először szégyellte magát, hogy azon az oldalon van, ahol nevetnek.
1890-et írtunk. Jalisco dombjai között megbúvó Santa Lucía összehozta a földeket, az állatállományt és a családokat, akik generációk óta a Robles családnak dolgoztak. Don Severiano ezt a folytonosságot annak bizonyítékának tekintette, hogy a világ rendezett.
A tulajdonosok kiadták az utasításokat. A munkások engedelmeskedtek. Gyermekeiknek is el kellett fogadniuk ugyanezt a sorsot.
Mateo még valamit megtanult az édesanyjától, Tomasától, aki mások ruháit mosta, mióta megözvegyült.
–Lehetnek üres zsebeid, fiam. Amiről nem szabad lemondanod, az a méltóságod.
Tizenéves kora óta dolgozott. Tudta, hogyan kell kerítést építeni, felismerni a vihart, és hogyan kell megközelíteni egy ijedt lovat anélkül, hogy a félelmét harccá változtatná.
Nem egy hatalmas birtokról álmodott. Egy istállóra vágyott, egy száraz házra az anyjának, és olyan munkára, amit anélkül végezhet, hogy lehajtaná a fejét.
A ló mellett sétálva hagyta el az udvart. Nem azért fog megülni, hogy bármit is bizonyítson: az állat alig bírta a lábát.
Útközben más paták dobogását is hallotta.
Valeria egy 24 éves, gesztenyebarna kancán közeledett, és segítség nélkül leszállt a lováról.
– Ash a neve – mondta, a lóra nézve. – Anyámé volt.
Mateo tudta, hogy Doña Beatriz négy évvel korábban meghalt.
– Mindig is így volt?
Valéria tagadta.
–Minden nap gondoskodott róla. Halála után apám már nem akarta látni. Én is eltávolodtam tőle.
Elcsuklott a hangja.
– Nem azért jöttem, hogy megkérjem, bocsánatot kérj azért, amit tett.
– Szóval a lóról beszélünk.
A nő hálásan bólintott.
– Hol fogod tartani?
– Ma este lemegyek a fészer alá. Holnap meg kell javítanom.
Valeria megsimogatta az ősz homlokot.
– Anyám azt mondta, tetszett neki, amikor a nyaknál kezdték.
Ash megrándította a fülét, és orrát a ruhaujjához emelte.
A fiatal nő mosolygott, könnyes lett a szeme.
Amikor Mateo hazaért, Tomasa megvizsgálta az új vendéget, majd a fiát.
– Mondd, hogy nem a tetőre költötted a pénzünket.
– Nem költöttem semmit.
– Ez jobban aggaszt.
Közbeszólás nélkül hallgatta végig a történteket. Aztán megtöltött egy vödröt vízzel.
– Nos, nem fogjuk befejezni azt a gonoszságot, amit valaki más kezdett el itt.
Mateo segítséget kért a város patkolókovácsától. Megegyeztek, hogy vasárnaponként a műhelyében fog dolgozni Ceniza patáinak ellenőrzéséért cserébe. Egy férfi, aki a közeli tanyákról származó állatokat gondozta, megvizsgálta a lovat, és elmagyarázta neki, hogyan lehet fokozatosan helyreállítani a tápláltságát.
Egy hét alatt nem tettek csodát.
Mateo hajnal előtt kelt, kitakarította az istállót, megfésülte az állatot, és sétálni vitte. Aztán elvégezte a dolgát. Éjszaka mindent elölről kezdett.
Tomasa aprópénzeket tartott egy konzervdobozban a liszttel és a cukorral együtt.
Mateo egyszer rajtakapta, amint egy másik anyagdarabbal foltozta a kendőjét.
– Szükséged van egy újra.
—Ashnek többet kellene ennie.
Tiltakozni akart, de a nő felemelte a tűt.
– Ez az én döntésem is, fiam.
Santa Lucíában folytatódott a gúnyolódás. Rozsdás patkókat hagytak a szerszámain, és eltúlzott meghajlással üdvözölték.
– Jó reggelt, Salinas úr. Mikor ad nekünk munkát?
Mateo a kérdező fiúra nézett.
– Majd ha ki tudom fizetni őket. És akkor senkinek sem kell majd ezt hallgatnia a megélhetéséért.
A fiatalember abbahagyta a mosolygást.
Valeria elkezdte látogatni a fészert. Először egy régi ecsetet hozott magával, aminek a fájába egy B betű volt vésve.
– Anyám szerszámai között találtam. Itt újra felhasználható.
Máté elfogadta.
Ételt és szerszámokat is akart hozni, de a férfi kényelmetlenül érezte magát.
– Nincs szükségem a támogatásodra.
Valeria letette a táskát egy padra.
„Megértem, hogy nem akarsz semmivel sem tartozni nekem. De Ceniza is az életem része volt. Hadd segítsek neki anélkül, hogy ebből vitát csinálnék a büszkeségedről.”
Mateo meglepetten nézett rá.
Megegyeztek, hogy együtt eldöntik, mit fogadnak el, és mit vihetnek maguk. Valeria megtanulta kitakarítani a menedéket. Tomasa megtanította neki, hogyan kell kávét főzni kannában, és nevetett, amikor a lány összekeverte a cukrot a sóval.
Ash hízott. Járása határozottabbá vált. Egyik reggel felemelte a fejét, amikor meghallotta Mateo érkezését, és egy rövid nyerítést hallatott.
A fiatalember mosolyogva maradt a kerítésnél.
– Már várt rám.
– Nem ő volt az egyetlen – mondta Valeria a háta mögül.
