Nem vonta vissza szavait. Matthew sem tett úgy, mintha nem értené őket.

Barátságuk beszélgetések, munka és a patak mellett töltött délutánok során mélyült. Valeria mesélt neki a könyvekről, amiket olvasott, és a házasságról, amelyet az apja egy másik földbirtokos családjával tervezett megkötni.

– Azt mondják, ez egy kényelmes szakszervezet lenne.

– És mit mondasz?

– Senki sem kérdezte meg tőlem, hogy akarom-e.

Mateo néhány pillanatig hallgatott.

– Dehogynem szeretném tudni.

Úgy nézett rá, mintha ez a kérdés többet érne minden elegáns ígéretnél, amit hallott.

De valaki meglátta a gesztenyebarna kancát Tomasa háza előtt, és hírt adott a főnöknek.

Don Severiano a munkások előtt Mateót hívta.

– A lányom azért látogat meg, mert sajnál téged. Ne keverd össze a dolgokat.

– Kérdezd meg tőle, miért látogat meg engem.

– Egy öreg ló nem lesz méltó gyalog egy Robleshez.

Valeria hangja a lépcső felől hallatszott.

– A vezetéknevem nem jogosít fel arra, hogy nevében beszélj.

A földbirtokos felé fordult.

—Menj haza.

– Amikor befejezted valakinek a megalázását mindenki előtt.

Mateo egyszerre érzett büszkeséget és félelmet. Nem akarta, hogy a lány fizessen a védelméért.

Másnap reggel elküldték a legtávolabbi legelőre, és csökkentették a bérét. Többé nem tudott a Santa Lucía-i lovakkal dolgozni.

Valeria zárva találta az istállókat, és parancsot kapott, hogy készüljön fel arra, hogy egy kis időt Guadalajarában töltsön a nagynénjénél.

Heteken át Mateo kimerülten, szálkákkal teli kézzel tért haza éjszakánként. Tomasa meleg ételt hagyott neki, és gondoskodott Cenizáról, amikor nem tudott korán hazaérni.

– Kereshetünk másik munkát – mondta neki.

– Körülkérdezősködöm más tanyákon is.

Büszkeségből nem akart addig maradni, amíg az anyja megéhezik. Nem is talált azonnali kiutat.

Egy esős délután találkozott Valeriával, egy útszéli magtár teteje alatt. A lány éppen hazafelé tartott, miután virágot vitt Beatriz sírjára.

–Apám úgy hiszi, hogy ha elküldenek, azzal elveszik tőlem mindazt, amit érzek.

Mateo nézte, ahogy a víz alá hullik.

– Talán ott nyugodtabban éreznéd magad.

– Nem azt kérdeztem, hol lennék biztonságban. Azt kérdeztem, mindazok után, amiket tettem, hogy akarod-e, hogy veled legyek.

Felnézett.

– Igen. De nekem nincs olyan életem, amilyennek te tudod.

Valéria mély levegőt vett.

– Ne ígérj nekem olyan életet, ami nincs meg neked. Mondd el az igazat, és hagyd, hogy én döntsek.

Mateo megfogta a kezét.

– Szeretlek. És félek, hogy ez nem lesz elég.

– Én is félek.

Csókolóztak, miközben az eső csapkodott a tetőcserepeken. Ash, aki egy sarokban kuporgott, lihegve és fújtatva váltak el.

Valeria Mateo vállának dőlve nevetett.

– Mindig közbeszól.

De hónapok óta ez volt az utolsó eső.

A patakok apadtak. A fű megsárgult, és a falu asszonyai a kútnál vártak, hogy megtölthessék korsóikat.

Tomasa elvesztette a mosodai állását. Mateo a szabadnapjain ajtókat és kerítéseket kezdett javítani, hogy eltartsa a háztartást.

Egy vevő jó árat ajánlott neki Ashért.

A fiatalember a tetőre, a majdnem üres konzervdobozra és a magához tért lóra nézett.

– Nem eladó.

Amikor a férfi elment, Tomasa leült mellé.

„Együtt döntöttünk így” – mondta. „Nem fogod egyedül cipelni ezt a terhet.”

Santa Lucíában a helyzet tovább romlott. Száznyolcvan szarvasmarhát kellett egy hegyi legelőre vinni, ahol még mindig fakadt forrás. A szokásos utat az előző tél óta elvágták.

Mateo a hegység túloldalán dolgozott, és ismert egy alternatív útvonalat.

Don Severiano elhúzódott egy ideig, mire felhívta. Végül egy térkép előtt fogadta.

– El kell vinned a jószágokat.

Mateo alaposan szemügyre vette az útvonalat.

– Először is felül kell vizsgálnunk a tempót. És olyan férfiakra lesz szükség, akik hallgatnak az utasításokra, nem pedig azokra, akik futni akarnak, hogy bebizonyítsák az értéküket.

– Megteszed?

– A megbeszélt bérrel és a szükséges felszereléssel. A jószágok nem hibáztathatók a nézeteltéréseinkért.

A főnök beleegyezett.

Mateo Jacintóval, egy tapasztalt cowboyjal járta be az ösvényt. Pihenőhelyeket választottak, kijelölték a szilárd szakaszokat, és csoportokba osztották a szarvasmarhákat, hogy átkeljenek a keskeny szakaszon.

Ceniza lassan tehette meg az utat, felváltva és pihenve. A patkolókovács ellenőrizte a patáit, mielőtt elindultak.

Hajnalban indultak el.

Don Severiano elkísérte őket a hegyekbe. Valeria mellette lovagolt, eltökélten, hogy többet megtudjon a hacienda alapjául szolgáló munkáról.

Amikor elérték a szakadékot, Mateo egy tisztáson várakoztatta a fő csapatot. Egy kis csoport elkezdett átkelni a sziklafal és a lejtő között.

Aztán sziklák törtek elő a dombon felfelé. A zaj több fiatal bikát is megijesztett. Az egyik megfordult, és maga mögé lökte a többieket.

Egy motoros kiabálással próbált megelőzni.

„Állj!” – parancsolta Mateo. „Ne szorítsd őket!”

Ceniza szilárdan állt, amikor egy másik ló hátrált. Mateo a biztonságos szakasz felé vezette, az első ökröt elmozdítva a széléről, miközben Jacinto megállította a bejutni próbáló állatokat.

A férfiak lehalkították a hangjukat. Néhány másodperc múlva a csoport visszaindult a szikla felé, szabaddá téve a partot.

Mateo inge átázott. Ceniza zihált, de engedelmeskedett a gyeplő gyengéd nyomásának.

Nem kereszteztek több szarvasmarhát, amíg újra meg nem vizsgálták a földet. A költözés későn ért véget, tavaszra minden állatot megszámoltak.

Don Severiano később érkezett meg, és meghallgatta Jacinto történetét.