A gazda felesége már minden reményét elvesztette a gyermekvállalásra… aztán egy este naplementekor három árva jelent meg az otthonához vezető úton.
– Ne válassz szét minket, főnök. Mindhármunknak dolgozom.
Tomás Robles a kerítésre helyezte a kalapácsot. Előtte egy lány alvó csecsemőt tartott, míg egy fiú egy bádogdobozt szorított a mellkasához. Mindhárman mezítláb voltak.
1886 júniusa volt. A durangói hegyek felett még mindig ködfoltok lebegtek, a Las Alondras tanya völgyében pedig nyirkos föld szaga terjengett. Tomás azonban aznap délután csak a lány köveken hagyott vért látta.
— Hol van az édesanyád?
—Eltemették.
Le sem nézve mondta. Körülbelül 12 évesnek látszott, és olyan arckifejezése volt, mint aki már felnőttkora előtt megtanult bizalmatlan lenni.
Elena megjelent a folyosóról a varrókészletével. Meglátva a gyerekek lábát, letérdelt a porba, mit sem törődve a ruhával.
– Tamás, nyisd ki!
A lány hátrébb lépett.
– Aludhatunk az istállóban. Nem akarunk neki semmivel tartozni.
Elena felemelte az arcát.
– Az evés nem adósság, lányom.
A lány megpróbált válaszolni, de a térdei felmondták a szolgálatot. Tomásnak sikerült elkapnia, mielőtt a földre zuhant volna. Még akkor sem engedte el a húgát, amikor a lány elájult.
A legidősebbet Marisolnak, a fiút Mateónak, a legfiatalabbat pedig Lucíának hívták. A vezetéknevüket nem adták meg.
Azon az estén Mateo egyik kezével felfalta a húslevest. A másikkal a dobozt tartotta, még akkor is, amikor Elena megpróbálta kezelni a fején lévő vízhólyagot.
– Senki sem fogja elvenni tőled – biztosította a lányt.
A fiú nem válaszolt.
Marisol elmagyarázta, hogy 8 éves, és régen megállás nélkül beszélt. Most csak akkor mozgatja az ajkait, amikor álmodik.
Lucía a tortilla illatára ébredt fel. Elena ölében ülve evett, majd megsimogatta az arcát.
– Nincs lázad.
Elena lehunyta a szemét. Három éve nem aludt el gyerek a mellkasának dőlve.
Az emeleten volt egy szoba, ami azóta zárva volt.
Tizennyolc éven át reménykedtek Tomással abban, hogy hangokkal tölthetik meg azt a házat. Két terhességüket elvesztették, és végül született egy fiuk, aki 11 napig élt. A fiú neve Gabriel volt. Tomás faragta a kiságyát; Elena kék fecskéket hímzett egy takaróra, amelyhez soha többé nem nyúlt.
A temetés után bezárták a szobát. A diófa hinta végül a pajtában maradt.
Még mindig szerették egymást. Kávét szolgáltak fel egymásnak, vigyáztak egymás hátára, megosztoztak a kenyerükön. De megtanultak úgy beszélni, mintha nem is lenne távol egymástól.
Azon az estén Tomás felment az emeletre egy lámpával. Elena követte, magával vitte Lucíát is.
Kinyitotta az ajtót.
Por szállt a kiságyon és a hintalón. Tomás nyelt egyet, félretett egy széket, és kiterített egy matracot az ablak mellé.
Lucia elaludt a fecskék takarója alatt.
– Csak amíg meg nem találja a családját – mormolta Elena.
Tomás bólintott. Aztán ott maradtak, és hallgatták a lány lélegzetét.
Marisol még pirkadat előtt kelt. Amikor Elena lejött a földszintre, azt találta, hogy Marisol bekötözött kézzel súrolja a padlót.
– Ki kért meg erre?
– Senki. Sok mindent tudok. Tejet is fejek.
Elena óvatosan levette az ecsetet.
– Itt megpihenhetsz.
– És holnap?
A kérdés mozdulatlanná tette.
— Holnap is.
Marisol úgy nézett rá, mintha csapdát keresne.
Napokig tortilladarabokat rejtegetett a párnája alatt. Elena akkor találta meg őket, amikor ágyneműt cserélt, és anélkül, hogy leszidta volna, egy kosár friss kenyeret hagyott az ágya mellett.
Mateo követte Tomást a karámokban. Megtanulta felismerni a laza patkót, és hogyan közelítse meg a kancákat anélkül, hogy megijesztené őket. Nem szólt semmit, de amikor egy csikó megnyalta a tenyerét, egy rövid mosoly jelent meg az arcán.
Lucia az egész folyosót birtokba vette. Virágokat tett a csizmájába, csirkéket kergetett, és minden este megkérdezte, hogy zárva vannak-e az ajtók.
– Igen – felelte Tamás.
– Szóval nem jutnak be?
– Hogy nyugodtan aludhass.
Aztán a kislány beleegyezett, hogy lefekszik.
Egyik vasárnap Elena elővett egy könyvet, és megkérte Marisolt, hogy olvassa fel. A lány felismerte az első szavakat, megbotlott a többieknél, és becsapta a könyvet.
– Már el is felejtettem.
– Ott folytathatjuk, ahol abbahagytad.
– Mateónak szüksége van egy ingre. Ki kell mosni.
Elena odahúzott egy széket.
– Az ing várhat fél órát.
Marisol újra kinyitotta a könyvet. Először szinte hangtalanul olvasott. Aztán Lucía leült mellé, és tudni akarta, miért vesztette el a szereplő a lovát. Marisol váratlanul felnevetett. Azonnal befogta a száját.
Elena úgy tett, mintha a szemüvegét keresné, hogy időt nyerjen. Amikor visszanézett rá, a lány még mindig olvasott.
Egy héttel később Elena elvitte Marisolt a patakhoz. Mindhármuknak vett cipőt, de a lány még mindig úgy járt, mintha arra számítana, hogy köveket fog érezni a lába alatt.
Leültek egy vízesés közelébe. Marisol belemártotta az ujjait a vízbe, és halkan sírni kezdett.
-Megígértem nekik, hogy nem hagyom el őket.
Elena nem kérdezte meg, hogy ki. Várt.
– A vezetéknevünk Vargas. Apám a vasútépítés során halt meg. Anyám ruhákat most. Amikor megbetegedett, a panzió tulajdonosa Don Laureano Cárdenast hívta.
Elena ismerte ezt a nevet. Egy gazdag öszvérhajcsár volt, aki bányász táborokat látott el.
