„Azt mondta, hogy kifizeti az orvost. A temetés után elővett néhány papírt. Elmondása szerint anya aláírt egy dokumentumot, amelyben kimondta, hogy Mateóval addig fogunk dolgozni, amíg mindent ki nem fizetünk.”

Marisol összekulcsolta a kezét.

–Lucíát messzire küldik. Azt mondta, hogy egy ilyen kisgyerek haszontalan, és hogy hamarosan elfelejt minket.

Még aznap éjjel megszöktek. Három napig gyalogoltak, és valahányszor lovak hangját hallották, rejtőzködtek. Marisol addig cipelte Lucíát, amíg fel nem akadtak a karjai; aztán a hátán vitte.

– Hogyan találták meg a tanyánkat?

A lány kinyitotta a nyeregtáskáját. Benne Mateo doboza volt.

Megtartott egy portrét, egy kék gyöngyökből készült rózsafüzért és egy összehajtott levelet.

Elena felismerte a kézírást, mielőtt elolvasta volna a nevet.

„Marisol: ha bármi történne velem, keresd Doña Elena Roblest Las Alondrasban. Sok évvel ezelőtt ő gondoskodott rólam, amikor senki más nem akart a közelembe jönni. Mondd meg neki, hogy Catalina lánya vagy. Ne hagyd, hogy elválasszanak titeket. Bocsáss meg, hogy ilyen nehéz terhet hagytam rád.”

– Katalin – suttogta Elena.

Emlékezett egy 17 éves lányra, aki munkát keresve érkezett. Egy járvány idején a szomszédok követelték a kilakoltatását. Elena hetekig gondoskodott róla, és eladta a fülbevalóit, hogy kifizesse az orvosnak.

Miután felépült, Catalina elment, hogy feleségül menjen egy vasúti munkáshoz. Egy ideig érkeztek levelek, aztán minden költözéssel elvesztek.

– Anyukád nevetett, miközben tésztát dagasztott – mondta Elena. – Mindig lisztet hagyott a nyeleken.

Marisol meglepetten kinyitotta a száját.

– Még mindig csináltam.

Elena megölelte. A lány most először engedte meg magának, hogy minden súlyát egy másik személyre nehezedje.

– Miért nem szóltál, amikor megérkeztem?

– Mert valahányszor elmondtuk az igazat, valaki eldöntötte, hová küldjön minket.

Azon az estén Tomás úgy hallgatta a történetet, hogy a levél az ölében feküdt.

– Holnap keresek egy ügyvédet.

– Laureanónak pénze van – figyelmeztette Marisol az ajtóból.

Tamás megfordult.

– És már így is túl messzire mentél. Most rajtunk a sor.

Julián Salcedo ügyvéd két nappal később érkezett meg. Megvizsgálta a levelet és meghallgatta a gyerekeket. Aztán beszélni kért a felnőttekkel.

Laureano dokumentumait regisztrálták. Ahhoz, hogy megtámadhassák őket, meg kellett jelenniük a bíró előtt, és bizonyítaniuk kellett a bántalmazást. A gyerekek elrejtése csak megkönnyítette volna az öszvérhajcsár számára, hogy megvádolja Tomást.

„Adjuk be még ma a jelentkezést” – döntött Elena.

Marisol, aki az ajtó mögött hallgatózott, ismerős hidegséget érzett: ismét az életük múlott az íróasztalnál ülő férfiakon.

Azon a reggelen becsomagolt egy zacskó kenyeret. Azt tervezte, hogy egyedül megy el, felajánlja magát Laureanónak, és megkéri, hogy hagyja békén a testvéreit.

Tomás nyeregben találta.

– Nem a te érdekedben áll, hogy egy ilyen makacs kanca miatt elveszítsd az álmodat – mondta.

Marisol nem mosolygott.

– Ha maradok, elveszik a tanyámat.

Kioldotta a gyeplőt, amit a lány kifordítva kötött meg.

– Vihar idején nem rúgjuk ki a csikót, hogy megmentsük az istállót.

– Nem vagyok csikó.

–Pontosan ezért érdemled meg, hogy jobban elmagyarázzam. Nem kell feladnod magad ahhoz, hogy szeressünk.

Marisol elejtette a táskát. Tomás mindenféle ígéretet nem kérve kísérte vissza.

Laureano másnap hajnalban jelent meg két férfival és egy Esteban Cruz nevű fiatal ügynökkel.

– A munkásaimért jöttem.

Tomás a folyosó elején állt.

– Vannak itt gyerekek.

Az öszvérhajcsár egy lepecsételt dokumentumot mutatott fel.

– Van itt egy kis adósság. Ha ennyire szereted őket, fizess 300 pesót, és majd beszélünk.

Elena elment, Lucia kezét fogva.

– Nem fogjuk megvenni őket.

– Akkor lépjen félre.

Az egyik férfi Marisol felé indult. Mateo kijött a pajtából, és elé lépett. A lábai annyira remegtek, hogy alig bírt a lábán állni.

– Vigyél engem.

Rekedt és vékony hangon csengett. Marisol mindkét kezét a szája elé kapta.

– Többet viszek magammal, mint amennyinek látszik – folytatta Mateo. – De őket nem.

Laureano kinyújtotta a karját.

Esteban megfogta a csuklóját.

–Idézőt kaptam. Nincs parancs arra, hogy bárkit is elvigyek.

– Kölyök, azt sem tudod, kivel szórakozol.

Az ügynök Mateóra nézett, majd eltette a dokumentumokat.

– A tárgyalás csütörtökön lesz. Amit követelni fog, ott fogja követelni.

Mielőtt elment, Laureano Tomás felé hajolt.

– Kérdezd meg a néma embert, mit vitt el az asztalomról.

Azon az estén Mateo kinyitotta a dobozt. Kivette belőle a portrét, a rózsafüzért és egy darab rongyot, amivel a doboz alját borította. Alatta egy nyugta volt.

– Anya küldött, hogy keressem meg – mondta erőlködve.

Egy vasúti igazolás volt: 180 peso kártérítés Andrés Vargas halála miatt, amelyet Laureanonak adtak át, hogy azt az özvegyének adja tovább.

A dokumentumon az ő aláírása szerepelt.

– Amikor anya megbetegedett, odament hozzá, hogy megkérje – tette hozzá Marisol. – Azt mondta, soha semmit nem kapott.

Máté lehajtotta a fejét.

– Akkor találtam rá, amikor bezárt minket az irodájába. Elrejtettem. Azt hittem, ha beszél, utánunk jön.

Elena letérdelt elé.

– Mióta védesz minket ezzel a félelemmel?

Mateo sírni kezdett. A nő ölében tartotta, míg Tomás elment Salcedo megkeresésére.

Az ügyvéd a lámpa alatt tanulmányozta a nyugtát.

–Ez mindent megváltoztathat. De szükségünk van a vasúttársaság megerősítésére a kézbesítésről.