Hajnal előtt elindult az állomásra, hogy táviratot adjon fel.

A válasz még nem érkezett meg, amikor elindultak a bíróságra.

A szekéren Marisol az ölében cipelte új cipőjét. Irritálta a sebet, de attól tartott, hogy mezítlábas megjelenése miatt a bíró azt gondolná, hogy nem érdemli meg, hogy maradjon.

Elena elrendezte őket egy takarón.

– Hadd lássa, minek köszönheted, hogy megjártattál.

A szobában tinta, izzadság és viaszos fa szaga terjengett. Laureano az ügyvédje mellett várakozott, öltönyben, ami túl tisztának tűnt egy közember számára.

Rafael Montes bíró felülvizsgálta a szerződéseket.

Az öszvérhajcsár képviselője teljesítetlen kötelezettségekről, orvosi költségekről és károkról beszélt. Marisol-t lázadó lánynak, Tomás-t pedig farmernek nevezte, aki megpróbált mások munkáját kihasználni.

– Az ügyfelem menedéket adott nekik, amikor senkinek sem kellettek.

Lucia Elena nyakába kapaszkodott.

Salcedo bemutatta a nyugtát. Laureano még csak pislogni sem mert.

– A pénzt az anyának adták. Ez a papír csak azt bizonyítja, hogy én kaptam meg először.

„Van önöknél aláírt nyilatkozat tőle?” – kérdezte a bíró.

– Tudatlan asszony volt. Hittünk a szavának.

Marisol felkelt.

– Anyám tudott írni.

A hangja alig érte el az első sort.

– Foglaljon helyet – parancsolta az ellenérdekű ügyvéd.

A bíró felemelte a kezét.

– Ennek vége.

Marisol odalépett az asztalhoz. Nem nézett Laureanóra.

Elmesélte, hogyan mosta Catalina a lepedőket lázasan; hogyan osztott ketté egy tortillát azzal, hogy már vacsorázott; hogyan ígérte meg az öszvérhajcsár, hogy elhozza az orvost, és másnap papírokkal jelent meg.

–Amikor anya meghalt, azt mondta, hogy mindent neki tartozunk, még a gyertyákat is. De én a templomban rendeltem őket. A pap meg tudja mondani.

Salcedo hívta a papot, aki a tömegben várakozott. Megerősítette, hogy ő gondoskodott a gyertyákról és kifizette a temetést.

A bíró ismét áttekintette a költségelszámolást. Mindkét tétel kifizetettként szerepelt.

Laureano megigazította a gallérját.

– Elgépelés az író részéről.

Aztán a főbérlőnő vallomást tett. Salcedo találta meg előző nap. Szégyenkezve beismerte, hogy Catalina hónapokkal elmaradt a lakbérrel.

– Hagyta volna, hogy eladósodjon, ha tudta volna, hogy 180 pesója van? – kérdezte az ügyvéd.

– Nem, uram.

Laureano most először hagyta abba a bíróra nézését.

Elena átadta a levelet. Míg Montes olvasta, Mateo Tomás felé hajolt.

– Mi van, ha azt mondja, hogy vissza kell mennünk?

Tomás megfogta a kezét a pad alatt.

— Folytatni fogjuk a harcot.

A bíró befejezte a felolvasást, és megkérte a gyermek történetének meghallgatását.

Mateo addig sétált, amíg Marisol mellé nem állt.

„Anyám nem adott el minket” – mondta. „Elküldött minket egy jó emberhez.”

Egy zokogás hallatszott a szoba hátuljából.

Laureano ügyvédje felállt.

– Az érzelmes levél nem szünteti meg a bejegyzett kötelezettségeket.

– Ettől még nem lesznek igazak – felelte Salcedo.

Ekkor kinyílt az ajtó. Esteban belépett egy állomási egyenruhás férfi kíséretében. Vitték a táviratot és a vasúti hivatal által küldött közleményt.

Az alkalmazott elmagyarázta a választ. A végkielégítés kézhezvétele után Laureano benyújtott egy számlát Catalina és gyermekei állítólagos étkezési és szállásköltségeiről. Azt állította, hogy a 180 pesót egy korábbi adósságából vonta le.

Salcedo megkérdezte a dátumokat.

A bíró hangosan felolvasta őket.

Ezekben a hónapokban Andrés Vargas még élt és kapta a fizetését. A gyerekek akkoriban még Laureanót sem ismerték.

Az öszvérhajcsár az asztalra koppintott.

– Mindenki tudja, mennyibe kerül az árvák eltartása!

Az ügyvédje megpróbálta rávenni, hogy üljön le, de Laureano már Marisolra mutogatott.

„Az a lány két csapatnyi munkát is tönkretett nekem! És még a kicsit is elvitte, amikor már foglaltam neki egy helyet!”

A bíró letette a tollat.

-Ahol?

Laureano hallgatott.

Esteban előrelépett.

–A ranchon felajánlotta, hogy 300 pesóért cserébe Mr. Roblesnél hagyja őket. Hallottam.

A szoba elcsendesedett.

A bíró elrendelte, hogy senki se hagyja el az épületet. Szétválogatta a dokumentumokat, és utasításokat adott a jegyzőnek: a behajtásokat ki kell vizsgálni; az állítólagos tartozás nem indokolja a gyerekek átadását annak a személynek, akit azzal vádolnak, hogy visszatartotta a pénzüket.

Lemondta a munkahelyi kötelezettségeiket, és elintézte, hogy együtt maradhassanak Elena és Tomás ideiglenes felügyelete alatt, amíg a gyámságuk kérdése rendezésre került.

Marisol nem reagált.

„Ők hárman?” – kérdezte.

Montes levette a szemüvegét.

—A 3.

Lucía kinyújtotta a karját felé. Marisol elfogadta őket, és Mateo karjait érezve a dereka körül, olyan erővel sírni kezdett, hogy meggörnyedt a háta.

Elena közeledett. Marisol ezúttal nem próbálta megnyugtatni magát, mielőtt hagyta volna, hogy megöleljék.

A nyomozás hónapokig tartott. További módosított beszámolók kerültek napvilágra, valamint olyan családok adatai, akik anélkül nyújtottak szolgáltatásokat, hogy adósságaik csökkentek volna. Laureano elvesztette szerződéseit, és elítélték a bizonyítható sikkasztások miatt.

A visszaszerzett pénz egy részét félretették a testvérek számára. Tomás ragaszkodott hozzá, hogy a nevükön szerepeljen.

A végleges gyámsági határozat októberben érkezett meg.

A rémálmok nem tűntek el azonnal. Mateo hetekig abban a hitben ébredt, hogy az öszvérhajcsár sarkantyúját hallotta. Tomás az ágya mellett ült, és a tanya hangjait nevezte meg: egy ág a tetőn, a tehenek, a szél az ajtó alatt. Néha ott virradt fel a hajnal.