Marisolnak lassabban kellett abbahagynia az adagok számolását. Egyik este anélkül, hogy megkérdezte volna, kiszolgált magának egy újabb tányért, és Elenának le kellett néznie, nehogy lássa, mennyire izgatott. Másnap vett még babot. Nem szólt semmit; egyszerűen csak teletöltötte a fazékot, és a merőkanalat mindenki számára elérhető közelségbe tette.

Aznap délután Elena öt főre terített, bár ezt már június óta tette. Marisol többször is elolvasta a dokumentumot, mielőtt a bádogdobozba tette.

– Továbbra is Vargas akarok lenni – mondta hirtelen.

Tomás letette a kést a kenyér mellé.

-Természetesen.

– Nem azért, mert nem akarom…

Elena megsimogatta a haját.

– Nem kell kitörölnöd a szüleidet ahhoz, hogy velünk maradj.

Azon az estén Marisol Catalináról mesélt. Mateo emlékezett rá, hogyan fütyült az apja ingfoltozás közben. Lucía nagyon komolyan hallgatta, és tanult rajtuk keresztül emlékezni.

Vacsora után Tomás kihívta őket a kertbe.

A régi hinta, lecsiszolva és új kötelekkel, a diófáról lógott.

Lucía felé futott. Mateo megpróbálta ellökni; Marisol figyelmeztette, hogy ne lökje túl erősen. Elena a fatörzsnél maradt, és könnyein keresztül mosolygott.

Később felment az emeletre, hogy becsukja az ablakokat. Marisolt Gabriel kiságya előtt állva találta.

– Zavar, hogy a szobádat használjuk?

Elena a fára tette a kezét.

– Néha minden fáj. Még a boldog napok is.

Marisol bólintott. Megértette.

– Virágot is adhatunk neki.

Elena megölelte a lányt és elfogadta.

Az évek során Marisol tanár lett, és iskolát nyitott a tanya közelében. Mateo megtanult lovak gondozását, és fokozatosan visszanyerte a végtelen beszélgetési készségét. Lucía abban a biztos tudatban nőtt fel, hogy aki fáradt, először megérdemel egy tányér ételt.

Minden júniusban virágot vittek Gabriel, Catalina és Andrés sírjára. Aztán tortillával, gyümölccsel és egy nagy takaróval felmásztak a vízeséshez.

Egyik délután, miközben a bátyjai azon vitatkoztak, hogy hová üljenek, Marisol rajtakapta Tomást, amint a kosár fogantyúját javítgatta.

– Azt hittem, be fogod csukni az ajtót – vallotta be.

Felnézett Elenára, aki segített Luciának átkelni a patakon.

– Jó, hogy anyukád megadta a címünket.

Marisol a virágokra, a napon száradó testvérei cipőire és Tomás türelmesen dolgozó kezeire nézett. Aztán leült mellé, és fogta a kosarat, hogy segítsen neki.