– Ez… ez valami rossz vicc, ugye? – nyögte ki végül a nő, de a hangjából hiányzott a korábbi gúny. Helyét a tiszta, leplezetlen pánik vette át.
A fiatal nő, Elina – mert így hívták a birodalom örökösnőjét –, lassan hátradőlt a kényelmes, fekete bőr irodaszékben. Tekintete jéghideg volt, és egyáltalán nem tükrözött megbánást.
– Nem viccelek, asszonyom. És most arra kérem önöket, hogy hagyják el az irodámat. Sok dolgom van, és az alkalmazottaim sem érnek rá arra, hogy a maguk drámáját hallgassák.
Dmitri hirtelen előrelépett, a kezét esdeklően kinyújtva. – Elina, kérlek! Ne csináld ezt! Túlzásba estem, elismerem, de… de az esküvő! A meghívókat már kiküldtük! Mit szólnak majd az emberek? A barátaim, az apám üzletfelei?
Elina halvány, szomorú mosolyra húzta a száját. – Mindig is ez volt a legfontosabb számodra, igaz, Dmitri? Hogy mit szólnak az emberek. Hogy hogy néz ki a kirakat. Nem az érdekelt, hogy ki vagyok, hanem az, hogy hogyan mutatok a luxusautód anyósülésén. Nos, a meghívókat nyugodtan visszavonhatod. Mondd meg nekik, hogy a menyasszonyod túlságosan szeretett az autók alatt feküdni.
Andrej, a menedzser, aki mindvégig csendben, de határozott testtartással állt az ajtó mellett, most kinyitotta azt, és egy egyértelmű kézmozdulattal a kijárat felé mutatott. – Kérem, fáradjanak kifelé.
Dmitri anyja dühösen toppantott egyet a méregdrága dizájner cipőjében, bár a mozgása inkább szánalmasnak hatott, mint tekintélyt parancsolónak. – Egy hölgy nem viselkedik így! – szisztegte, miközben megragadta fia karját. – Gyere, Dmitri. Nem alacsonyodunk le erre a szintre. Meglátod, hamarosan könyörögni fog, hogy vedd feleségül!
Elina már nem is figyelt rájuk. Kinyitotta a laptopját, és gépelni kezdett. Andrej csendben kísérte ki az egykori vőlegényt és édesanyját a bemutatótermen keresztül. A szerelők és az értékesítők, akik korábban hallották a megalázó szavakat, most némán, egyenes derékkal nézték végig, ahogy a két „elit” vendég megszégyenülve távozik. Amikor az üvegajtó becsukódott mögöttük, a szerelőműhelyből halk, de határozott tapsvihar tört fel, amit az értékesítők is átvettek.
Amikor Andrej visszatért az irodába, Elina már nem gépelt. A kezeibe temette az arcát, és a vállai halkan rázkódtak. Nem azért sírt, mert elveszítette Dmitrit. Azért sírt, mert gyászolta azt az illúziót, amit felépített magának róla.
– Hozzak egy kávét, főnök? – kérdezte Andrej halkan, apai gyengédséggel a hangjában. Apja halála óta ő volt Elina legfőbb támasza az üzletben.
Elina vett egy mély lélegzetet, letörölte az olajfoltos arcáról a könnyeit, és bólintott. – Kérlek. Feketén, cukor nélkül. Hosszú napunk lesz.
Eközben Dmitri és édesanyja némán utaztak hazafelé a luxusautóban. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte vágni lehetett. Amikor megérkeztek a hatalmas, oszlopos kúriájukba, a családfő, Igor már várta őket. Igor kőkemény, kompromisszumot nem ismerő oligarcha volt, aki vagyonát az építőiparban szerezte. Nem tűrte a kudarcot, sem az üzletben, sem a családban.
Amikor felesége, hisztérikusan zokogva elmesélte neki, mi történt – persze a saját szemszögükből, kihangsúlyozva Elina “minősíthetetlen viselkedését” –, Igor arca elvörösödött, de nem úgy, ahogy várták. Nem Elinára volt dühös.
Hatalmas öklével az antik íróasztalra csapott, amitől még a kristálypoharak is megcsörrentek. – Te ostoba idióta! – üvöltötte a fiának. – Tudod te egyáltalán, kinek a lánya ő?!
Dmitri összerezzent. – Egy… egy autószerelőé, nem?
– Ő Viktor Károlyi lánya! Annak a Károlyinak, aki a régió legnagyobb független logisztikai és gépjármű-hálózatát építette fel! Hónapok óta próbálok tárgyalni a cégével egy gigantikus szállítmányozási szerződésről, hogy az új építkezéseinkhez a gépparkot ők biztosítsák. Azt hittem, ha te feleségül veszed a lányt, a szerződés már a zsebünkben van! Erre te elmész, és a saját anyáddal együtt sárba tiprod őt a saját alkalmazottai előtt?!
Dmitri anyja elsápadt. – Mi… mi ezt nem tudtuk, Igor. Mindig olyan egyszerű ruhákban járt. Nem viselt márkás dolgokat…
– Mert a valódi hatalomnak nincs szüksége arra, hogy logókkal aggassa tele magát, te ostoba liba! – förmedt rá a feleségére Igor, majd újra a fiára nézett, szemeiben jéghideg haraggal. – Helyrehozod ezt, Dmitri. Visszamész, a porban fogsz csúszni, ha kell, és visszaszerzed azt a nőt. Ha nem teszed, egyetlen vasat sem látsz az örökségből, és még a hitelkártyáidat is letiltom. Érthető?
Dmitri nyelt egy nagyot, és bólintott. A büszkesége romokban hevert, de a pénztelenség gondolata még ennél is jobban megrémítette.
Másnap reggel Elina szervizközpontja valóságos virágoskertté változott. Három furgon érkezett, tele vörös rózsákkal. Az egész bemutatótermet elárasztotta az émelyítő virágillat. A virágok mellé egy kis bársony doboz érkezett, benne egy gyémánt nyaklánccal, és egy kártya: “Bocsáss meg egy bolondnak. Kérlek, beszéljünk! – Dmitri”.
Elina épp egy motorblokk felett hajolt át a műhelyben, kezében egy nyomatékkulccsal. Amikor Andrej behozta neki a kártyát, Elina elolvasta, majd felsóhajtott.
– Tudja, Andrej, mindig is utáltam a vörös rózsát. Túl klisés. Túl izzadságszagú.
– Mit csináljak velük, Elina? – kérdezte a menedzser mosolyogva.
– Csomagoltassa be őket újra. Vigyék el a városi gyermekkórházba és az idősek otthonába. A gyémánt nyakláncot pedig adja át a futárnak, hogy vigye vissza a feladónak. És ha Dmitri személyesen próbálna bejönni, az őrök ne engedjék át a kapun.
