Dmitri valóban próbálkozott. A következő hetekben hívogatta, üzenetekkel bombázta, sőt, egyszer a háza előtt is megvárta. Amikor végre sikerült elkapnia Elinát, amint épp kiszállt az autójából, Dmitri kétségbeesetten rohant oda hozzá.

– Elina, kérlek! Csak öt percet adj! Megváltoztam! Rájöttem, hogy mennyire vak voltam. Nem érdekel a pénzed, csak téged akarlak!

Elina megállt, és belenézett a férfi szemébe. Olyan ürességet látott bennük, ami szinte fájt. – Hazudsz, Dmitri. Nem engem akarsz. Hanem azt a státuszt és hatalmat, amit a nevem jelent. Az apád kényszerített, hogy idejöjj, ugye?

Dmitri tekintete egy pillanatra elrebbent, és ez minden elárult.

– A te szerelmednek árcédulája van, Dmitri – mondta Elina csendesen, de határozottan. – Az enyémnek nincs. Soha többé ne keress.

Amikor Dmitri apja, Igor megtudta, hogy a fia kudarcot vallott, a dühödt kétségbeesése nyílt hadüzenetté változott. Ha nem szerezhette meg a Károlyi-birodalmat házasság révén, akkor úgy döntött, hogy tönkreteszi, és fillérekért felvásárolja.

Igor kiterjedt politikai és üzleti kapcsolatokkal rendelkezett. Hamarosan Elina is érezni kezdte a nyomást. A prémium autóalkatrészeket szállító külföldi partnereknél hirtelen “logisztikai problémák” léptek fel. A vámon indokolatlanul hetekig tartották vissza a szállítmányait. Néhány nagyobb céges ügyfelük – akiket Igor megzsarolt vagy megvesztegetett – váratlanul felmondta a flottakezelési szerződését.

A helyzet egy hónap alatt válságosra fordult. Az autószervizben torlódtak a javításra váró kocsik, mert nem voltak meg a szükséges alkatrészek. A bemutatóteremben csökkentek az eladások. Az alkalmazottak elkezdtek suttogni; féltek, hogy elveszítik a munkájukat.

Egy késő este, amikor a szerviz már bezárt, Elina egyedül ült az irodájában, a pénzügyi kimutatásokat bújva. A számok kegyetlenek voltak. Ha ez így megy tovább, fél éven belül kénytelen lesz elbocsátásokba kezdeni, amit mindennél jobban el akart kerülni.

Ekkor kopogtak az ajtón. Dávid, a szerviz főmérnöke és vezető szerelője állt ott. Dávid harmincas éveiben járt, magas, széles vállú férfi volt, akinek a keze mindig érdes volt a munkától, de a szeme intelligenciát és nyugodtságot sugárzott. Ő volt az, akihez Elina mindig fordult, ha egy lehetetlennek tűnő motorhibával találkoztak. Dávid apja egykor együtt dolgozott Elina apjával, így a férfi szinte a műhelyben nőtt fel.

– Zavarok, főnök? – kérdezte Dávid, kezében két bögre gőzölgő kávéval.

Elina fáradtan elmosolyodott, és becsukta a laptopját. – Sosem zavarsz, Dávid. Gyere be.

Dávid letette a kávét, és leült vele szemben. – Tudjuk, mi folyik itt, Elina. A fiúk a műhelyben beszélnek róla. Tudjuk, hogy Igor mesterkedik a háttérben.

Elina felsóhajtott, és beletúrt a hajába. – Próbálom megvédeni a céget, de Igor keze nagyon messzire elér. Megfojtja a beszállítói láncunkat. Nem akarom, hogy bárkinek is fel kelljen mondanom. Apám ezt a csapatot egy családként építette fel.

Dávid előrehajolt, és a tekintete komolyra fordult. – Elina, emlékszel, mit mondott nekem az apád, amikor tizenhat évesen véletlenül tönkretettem egy vadonatúj váltót? Azt mondta: “A hibák nem azért vannak, hogy megadjuk magunkat nekik, hanem azért, hogy rájöjjünk, hogyan építhetünk valami jobbat a romokból.”

– Igor nem egy hiba, Dávid. Ő egy úthenger.

– Akkor mi leszünk a szakadék, amibe beleesik – mondta Dávid, és egy mappát húzott elő a szerelőruhája belső zsebéből. Letette Elina elé. – Az elmúlt hetekben esténként ezen dolgoztam. Ha a hagyományos alkatrészellátók hátat fordítanak nekünk Igor nyomására, akkor lépjünk ki a körből.

Elina kinyitotta a mappát. Belül részletes tervek, kapcsolatok és kalkulációk voltak. Dávid felkutatott több kisebb, független, de csúcsminőségű európai gyártót, akik hajlandóak lennének közvetlenül szállítani nekik, kikerülve a nagykereskedőket, akiket Igor befolyásolt. Ráadásul volt egy tervezet egy teljesen új irányról is: az elektromos autók átalakításáról és prémium karbantartásáról, amiben Igor építőipari kapcsolatai teljesen irrelevánsak voltak.

Elina tágra nyílt szemekkel nézett a férfira. – Dávid… ez briliáns. De rengeteg munka, és hatalmas kockázat. Ki kell építenünk egy teljesen új logisztikai hálózatot hetek alatt.

Dávid elmosolyodott, és az érdes kezével finoman megérintette Elina kezét, amely az asztalon feküdt. – Nem vagy egyedül. A fiúk a műhelyben tegnap este megszavazták: mindenki hajlandó túlórázni, sőt, ideiglenes fizetéscsökkentést is vállalunk, ha ezzel megmentjük a céget. Nem hagyjuk, hogy egy arrogáns oligarcha és a ficsúr fia elvegye, ami a miénk.

Elinának könnyek gyűltek a szemében. Életében először érezte azt, hogy a gazdagság, amit örökölt, nem teher, hanem egy eszköz, amit a megfelelő emberekkel együtt használhat.

– Nem lesz fizetéscsökkentés – mondta határozottan, és kihúzta magát. – Apám tartalékalapját feloldom. Ezt a tervet megcsináljuk. De nemcsak túlélünk, Dávid. Vissza fogunk ütni. Olyan keményen, hogy Igor egy életre megemlegeti.

A következő hónapok emberfeletti munkával teltek. Elina és Dávid szinte éjjel-nappal együtt dolgoztak. Repültek Németországba, Olaszországba, titokban tárgyaltak az új partnerekkel. A közös munka, az éjszakába nyúló tervezések és a közös, olajos kávézások során a kettejük közötti kapcsolat lassan valami sokkal mélyebbé alakult. Dávid nem a milliárdos örökösnőt látta benne, hanem a nőt, aki nem fél bepiszkolni a kezét, aki kiáll az embereiért, és akinek a nevetése felvidítja a legsötétebb napokat is. Elina pedig rájött, hogy Dávid mellett érezte először azt az igazi biztonságot és tiszteletet, amit Dmitritől soha nem kapott meg.