A műhely sarkában, egy klasszikus, restaurálás alatt álló Mustang alatt két ember feküdt.

– Add ide a tizenkettes villáskulcsot, kérlek – hallatszott egy női hang az alváz alól.

– Tessék, drágám – válaszolt egy mély, férfihang, és egy olajos kéz nyújtotta át a szerszámot.

Elina Károlyi, az ország egyik legbefolyásosabb üzletasszonya, kigördült az autó alól a szerelődeszkán. Az arca maszatos volt a gépzsírtól, a haja lófarokba kötve, a kék munkaruháján pedig újabb sötét foltok éktelenkedtek.

Dávid, aki mellette térdelt, elmosolyodott, elővett egy rongyot, és gyengéden letörölt egy olajfoltot a felesége orráról. – Tudod, a Wall Street Journal újságírója fél óra múlva érkezik a címlapfotózásra. Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb öltözék a “Nemzet Üzletasszonya” interjúhoz.

Elina felnevetett, felült, és megcsókolta a férjét. – Hadd jöjjön csak. Azt akarom, hogy a világ lássa: nem az a fontos, hogy milyen öltönyt vagy estélyit hordasz. Az a fontos, hogy sose felejtsd el, honnan jöttél, és hogy sose félj bepiszkolni a kezed, ha valami igazán értékeset akarsz felépíteni.

Ezzel visszagördült az autó alá, a villáskulcs halkan koccant a fémen, a műhelyben pedig továbbra is a becsületes, tiszta munka zenéje szólt.