Formája továbbra is figyelemre méltóan éles maradt, ezt a szokását évtizedekkel korábban alakította ki sivatagi kifutópályákon a nevadai napsütésben.

– Nyugi, tábornok úr – mondta Pauline halkan, rekedtes hangon, de egy vitathatatlan tekintélyszemély természetes csengésével. – Úgy tűnik, a kereskedelmi járatom ma délután egy kissé szokatlan kitérőt tett a korlátozott légterükbe.

„Sanders ezredes, a felszerelés lerakása a kifutópályánkon a legnagyobb megtiszteltetés, amit ez a bázis kapott az elmúlt húsz évben” – válaszolta Vance.

Hangjából hiányzott az a merev ceremónia, amellyel a váratlanul érkezőket üdvözlő rangidős tisztek általában rendelkeznek.

Mark megdermedt a lépcsőn, és a kétcsillagos tábornok és a vörös ruhás idős nő között nézett.

– Ezredes? – motyogta az orra alatt, a szótagok úgy akadtak el száraz torkában, mint a törött üveg.

Vance a fiatal elsőtiszt felé fordult, arckifejezése hideggé vált.

„Fiatalember, ön az Egyesült Államok Légierejének Űrkutatási Pilótaiskolájának egyik alapító tagja mögött áll.”

Mark elsápadt, amikor eszébe jutottak a gúnyos megjegyzések, amiket percekkel korábban Pauline kitűzőjével kapcsolatban tett.

A patinás ezüst nyílvessző sosem volt olcsó dísz. A legritkább repülési kitüntetések közé tartozott, amelyeket valaha is állítottak ki.

– Gyere be, Pauline! – unszolt Vance tábornok, hangja ellágyult, miközben egy járó személyzeti autóra mutatott. – Olyan emberek várnak rád, akik harmincöt hosszú évet töltöttek azzal, hogy azért imádkozzanak, hogy még mindig tudj levegőt venni.

Pauline a férfi hóna alatt tartott olajbogyós mappát tanulmányozta, és észrevette a piros, titkosított szalagot.

Az a bíbor pecsét csak a DARPA régóta bezárt Különleges Rekeszes Műveleti Osztályához tartozott.

– Ki nyitotta ki azt a dossziét, Thomas? – kérdezte Pauline halkan, miközben a forró kifutópályára lépett. – A Najhaj Projektet tizenkét réteg beton és végrehajtási utasítás temette el, mielőtt még megszerezted volna a repülőszárnyaidat.

„Valaki, aki addig nem volt hajlandó meghalni, amíg vissza nem adta az ellopott hajónaplódat” – suttogta Vance.

A páncélozott parancsnoki jármű felé kísérte.

Mögöttük két F-35-ös gurult el, szárnyaikat ünnepélyes tisztelgésre billentve.

Mark tiszteletteljes távolságban követte, szorosan a mellkasához szorítva a repülőgép írótábláját.

Chloe futva jött le a lépcsőn, kezében Pauline ottfelejtett szövettáskájával.

„Várjon, asszonyom! Ott felejtette a táskáját a konyhában!”

Egy fiatal légierős százados lépett elő, hogy elfogja, de Pauline felemelte az ujját, és intett neki, hogy menjen tovább.

– Hadd jöjjön! – mondta Pauline halkan a személyzeti szedánt körülvevő fegyveres őröknek. – Ez a fiatal nő háromszáz rémült embert nyugtatott meg, miközben Mark és én azzal a haldokló kompresszorral birkóztunk.

Chloe átnyújtotta Pauline-nak a pénztárcát, és tágra nyílt szemekkel meredt a körülöttük álló fegyveresekre.

„Az utasok a nevét kiabálják ott hátul, asszonyom. Tudni akarják, hogy ki maga. Mit mondjunk nekik?”

Pauline elmosolyodott, és gyengéden megérintette Chloe csuklóját.

„Mondd nekik, hogy egy idős nagymama, aki nem szereti a döcögős turbulenciát, egyszerűen segített egy fiatal repülőszemélyzetnek megtalálni a kifutópályájukat.”

Vance tábornok kinyitotta a szedán hátsó ajtaját, és behívta Pauline-t, Chloe-t és a megalázott Markot.

„Tulajdonképpen, Miss Chloe, azt mondhatja nekik, hogy az első nő lőtte le őket, aki átlépte a Mach 4-et.”

Chloe-nak leesett az álla, miközben beszállt a kocsiba és Pauline-ra meredt.

Mark a sarokba rogyott, a fényes cipőjét nézte, de képtelen volt a veteránok szemébe nézni.

A konvoj áthaladt a gurulóúton, megkerülte a civil létesítményeket, és egyenesen a szigorúan biztonsági besorolású bunkerkomplexum felé vette az irányt.

Hatalmas betonmenedékek emelkedtek a sivatagból szögesdrótkerítések és automatizált megfigyelőtornyok mögött.

4. fejezet
– Tábornok úr, azt mondták nekem, hogy az 1981-es katasztrófa után az Éjjeli sármával kapcsolatos összes feljegyzést megsemmisítették – mondta Pauline előrehajolva.

Hangja sem haragot, sem megbánást nem érzett, csupán egy régi hangszereket tanulmányozó tesztpilóta analitikus kíváncsiságát.

– A kormány megpróbálta felaprítani őket, Pauline – mondta Vance, megfordulva az anyósülésről. – Az egykori radarfigyelő tiszted, Arthur Pendelton őrnagy, nem volt hajlandó elégetni a telemetriai szalagokat, amikor a Pentagonból lejött a parancs.

Pauline egy pillanatra elállt a lélegzete, kezei megszorultak a nadrágja körül.

„Artie túlélte? Azt mondták, hogy a kidobókapszulája szabálytalanul szétvált a Tonopah tesztlőtér felett, és a felső sztratoszférában szétesett.”

– Súlyos sérülésekkel túlélte – magyarázta Vance gyengéden. – Három évet töltött titkos műtéti lábadozással, álnéven, ami meghaladta a saját családja titkosítási szintjét.

Pauline a sötétített ablakon keresztül az elhaladó hangárokat bámulta.

– Halottnak nyilvánítottak a számára, ugye? – mormolta Pauline. – És azt mondták, hogy a védelmi álcája csődöt mondott, és hatvan évnyi titoktartási megállapodást kellett aláírnom a tiszteletreméltó nyugdíjamért cserébe.

– Pontosan ez történt – erősítette meg Vance, miközben a vastag mappát a remegő ölébe nyújtotta. – A Védelmi Minisztériumnak szüksége volt a pilóta hibájára fogott katasztrófára, hogy megőrizze a közelgő lopakodó bombázó fejlesztési program finanszírozását.

Mark mellettük hallgatózott, a szégyentől összeszorult a gyomra.

Zavarodott öregasszonynak bélyegezte Pauline-t, mégis feláldozta közéleti örökségét a nemzetvédelmi projektek védelme érdekében.

A konvoj egy betonrámpán ereszkedett le a földalatti Tizennyolcas hangárba.

Nehéz robbanások után becsapódtak mögöttük az ajtók.

Erős fények világítottak meg egy makulátlan fehér kamrát, amely hidraulikafolyadék, tömítőanyag és öregedés szagát árasztotta.

Középen egy veterán repülőgép állt, poros zöld katonai ejtőernyő-selyemtakaró alatt rejtőzve.