„Azt hiszem, egy kicsit ápolatlanul nézek ki egy hivatalos elnöki sajtótájékoztatóhoz, Thomas. Chicago óta nem fésültem a hajam.”

Chloe előlépett egy ezüst fésűvel és egy kompakt tükörrel a kezében.

„Ha megengedi, tábornok úr, megtiszteltetés lenne számomra, ha segíthetnék önnek felkészülni, mielőtt szembeszállna a kamerákkal.”

Pauline felkuncogott, és leült egy összecsukható székre, míg Chloe gondosan megigazította ősz haját.

„Köszönöm, kedvesem. Úgy tűnik, eltökélt szándékod, hogy gondoskodj rólam, akár a levegőben, akár a földön vagyunk.”

Mark Vance tábornokhoz lépett, és mereven vigyázzban állt.

„Uram, mi fog történni a kereskedelmi repülőgépünk mechanikai meghibásodásának és a pilótafülkében tanúsított kezdeti viselkedésemnek hivatalos FAA-vizsgálatával?”

Vance mereven nézett rá.

„Be kell nyújtania egy őszinte repülési naplót, amely részletesen leírja a hibáit, a kapitány egészségügyi állapotát és Sanders tábornok pilótafülke feletti teljes körű parancsnokságát.”

6. fejezet
– A teljes igazságot fogom írni, uram – ígérte Mark habozás nélkül. – Azt akarom, hogy az egész világ tudja, hogy ő volt az egyetlen oka annak, hogy az utasaink ma este láthatják a családjukat.

Pauline felállt, hajtókáján lévő ezüst nyílvessző megcsillant a mennyezeti lámpában.

Odalépett Markhoz, és egy veterán repülésoktató megalkuvást nem ismerő tekintetével találkozott a tekintete.

„Jensen, súlyos hibát követtél el, amikor a hajam színe és a bőrömön lévő ráncok alapján ítélted meg a képességeimet” – mondta.

Mark szégyenkezve lehajtotta a fejét, de Pauline biztos kézzel a vállára tette a kezét.

„Azonban, amikor a riasztók üvöltöttek, és a halál bámult be a szélvédőn, habozás és büszkeség nélkül engedelmeskedtél a parancsaimnak” – folytatta. „Mozgattad a kormánylapátot, helyesen elolvastad az ellenőrzőlistát, és segítettél nekem abban, hogy a sebesült madarat stabilan tartsam a leszállás utolsó szakaszában.”

Mark könnyes szemmel felnézett.

„Ez azt jelenti… ez azt jelenti, hogy szerinte egy nap még légitársasági kapitány lehetek, Sanders tábornok?”

– Egy jó pilóta a képzettségére támaszkodik, Mark; egy nagyszerű pilóta az alázatára, hogy felismerje, mikor tudja valaki más jobban – válaszolta Pauline. – Többet tanultál a repülésről abban a húsz rémisztő percben, mint valaha ötezer óra automata robotpilóta-repülés alatt.

Hátralépett, és kezet nyújtott, nem úgy, mint egy felettes, aki elutasítja a beosztottját, hanem úgy, mint egy pilóta, aki tudomásul veszi a másikat.

Mark két kézzel elfogadta.

– Na, Thomas – mondta Pauline, Vance tábornokhoz fordulva –, küldd Arthurt a sajtóterembe. Ha a világ végre meg akarja hallani az igazságot Éjszakai Árnyékról, akkor mindkettőnktől fogják hallani.

A Tizennyolcas hangár hatalmas robbanóajtói kinyíltak, meleg sivatagi napfény és a várakozó tömeg távoli moraja árasztotta el a teret.

Pauline a fény felé sétált, Arthur mellette, hosszú árnyékaik a fényes padlón húzódtak.

A Nellis sajtóterme zsúfolásig megtelt újságírókkal, kamerákkal, katonai tisztviselőkkel és minden nagyobb hírhálózat képviselőivel.

Amikor Vance tábornok belépett és az emelvényhez közeledett, a terem azonnal elcsendesedett.

„Hölgyeim és uraim, hatvan évvel ezelőtt nemzetünk titkos programot indított a felső légkörben végrehajtott szuperszonikus repülés elsajátítására” – kezdte Vance. „Ezeknek a veszélyes küldetéseknek a feljegyzéseit a nemzetbiztonsági érdekek védelme érdekében titkosították, így legnagyobb hőseinket teljesen elfeledték és megénekelték.”

Megállt, és az ajtó felé nézett, ahol Pauline állt Arthur Pendelton, Chloe és Mark Jensen mellett.

„Ma egy Nevada feletti repülés közbeni vészhelyzet lezárta a történelem körforgását, és legkiválóbb pilótánk visszakerült abba a fénybe, amelyet oly megérdemel.”

Vance félreállt.

„Különleges megtiszteltetés számomra bemutatni Pauline „Özvegy Hatos” Sanders dandártábornokot.”

A teremben felcsendültek a vakuk és a spontán tapsviharok.

Pauline a mikrofonhoz lépett, ezüstös haja ragyogott a tévé reflektorai alatt, piros dzsekije pedig élénken rajzolódott ki a katonai egyenruhák között.

Körülnézett a zsúfolt teremben anélkül, hogy látszólag zavarta volna a globális figyelem.

„Amikor ma reggel felszálltam a négy negyvennyolcas járatra, még csak egy idős asszony voltam, aki a dédunokám születésnapi partijára utazott San Diegóba” – mondta.

Tiszta hangja könnyedén szállt végig az előadóteremben.

„A turbulencia az élet velejárója, akár 22 000 méteres magasságban egy prototípusban, akár egy kereskedelmi repülőgép utasterében találkozunk vele” – folytatta. „Egy pilóta és egy ember nem az utazás simája, hanem az, hogyan kezeli a hirtelen jött vihart.”

A terem hátsó részében Mark Chloe mellett állt, és nézte, ahogy Pauline arca megjelenik a világ minden tájára sugárzott tévéképernyőkön.

Tudta, hogy az élete, a repülős karrierje és az emberekről alkotott képe soha többé nem lesz ugyanolyan.

Pauline intett Arthurnak, hogy húzódjon mellé, és gyengéden a vállára tette a kezét.

„Ez az érem Arthur Pendelton őrnagyot illeti, aki mindent kockáztatott azért, hogy áldozataink ne temessenek el örökre a bürokratikus akadályok alatt.”

7. fejezet
A riporterek állva ovációban álltak fel, tudván, hogy egy évtizedek óta tartó hidegháborús rejtély megoldásának vannak tanúi.

Arthur felnézett Pauline-ra, szeme csillogott a több mint fél évszázada várt igazságszolgáltatástól.

A sajtótájékoztató után Pauline visszatért a repülési vonalhoz, miközben a nap lenyugodni kezdett a Sierra Nevada mögött.

A két F-35-ös pilóta, akik kísérték a repülőgépet – Sarah „Havoc” Miller kapitány és Daniel Ross hadnagy – a vadászgépeik mellett várakoztak.

Miller kapitány tisztelgett, és félreérthetetlen csodálattal nézett Pauline-ra.

„Sanders tábornok, a nagyapám, James Miller ezredes, üldöző repülőgépeket repült az ön számára az 1970-es évek elején az Edwards-tó kiszáradt medre felett.”