A herceg megmentette egy katasztrofális udvarlástól, és soha nem vette észre, hogy titokban szerelmes belé.
A herceg megmentette egy katasztrofális udvarlástól, és soha nem vette észre, hogy titokban szerelmes belé.
Az Aranda-palotában rendezett bál ragyogott mindazon túlzásoktól, amelyeket a mexikói társadalom 1879 tavaszán megkövetelt.
Francia csillárok ragyogtak a magas tükrök felett. A zenekar egy bécsi keringőt játszott, amitől a párok úgy pördülni kezdtek, mintha a márvány, legyező, csipke és kiszámított pillantások borította bálterem előtt nem is létezne a világ.
Doña Catalina de la Serna a teraszajtónál állt halványzöld selyemruhában, és úgy tett, mintha a narancsfákat csodálná az udvaron.
Nem a narancsfákat nézte.
Őt néztem.
Don Sebastián Valcárcel, Monte Oscuro márkija, úgy állt a szoba másik oldalán, mint egy elegáns árnyék a sok fényben. Fekete frakkot, fehér mellényt viselt, és olyan szigorú arckifejezéssel, hogy a legbátrabb fiatal nőket is felsóhajtották, a legóvatosabbakat pedig hallgatásra bírta.
32 éves volt, régi vagyonnal, hatalmas birtokkal Pueblában, és azzal a fajta kemény szépséggel, aki nem kért csodálatot, mégis megkapta.
Katalin 17 éves kora óta szerette őt.
Négy éven át úgy őrizte ezt a titkot, mint valami tiltott ereklyét. Eljárt olyan táncokra, ahol a férfi jelen lehetett. Memorizálta, ahogy a férfi a poharat tartja, azt a bosszús, enyhe gesztusát, amikor valaki szó nélkül megszólal, és ajkai furcsa ívét, amikor valami mulattatta.
– Katalin, lányom, itt vagy.
Anyja hangja visszakényszerítette a világba.
Doña Mercedes de la Serna diadalmas mosollyal közeledett, mellette pedig Don Julián Alcocer, egy hatalmas család fia, egy olyan vagyon örököse, amelyet fél Mexikó megirigyelt.
Julian könnyedén jóképű volt: aranyszőke haj, világos szemek, gyors mosoly. Minden anya elbűvölőnek találta. Catalina viszont mindig enyhe késztetést érzett, hogy elhúzza a kezét, amikor Julian megcsókolta.
– Don Julián azt mondta, milyen gyönyörű vagy ma este – mondta Doña Mercedes.
– Mint mindig – tette hozzá meghajolva –, a szoba legszebb virága.
Katalin udvariasan elmosolyodott.
Családjaik már három hónapja erőltették az udvarlást, egy olyan udvarlást, ami Julián számára inkább szerződésnek, mint reménynek tűnt. Juliánnak volt vezetékneve, pénze, lovai, földje, és egy anyja, aki tudta, hogyan kell mosolyogni, miközben a hozományról tárgyal, mintha terítőt venne.
Papíron tökéletes volt.
Csak papíron.
– Remélem, megadod nekem a vacsorakeringőt – mondta Julian.
-Természetesen.
Mert ezt várták el tőle.
De tekintete visszatért Sebastian keresésére.
Beszélt az apjával, de la Serna márkival, és figyelmesen hallgatott. Nem úgy, mint más férfiak, akik csak kivárták a sorukat, hogy megszólalhassanak. Sebastián igazán figyelt.
Catalina furcsa melegséget érzett a mellkasában, és engedélyt kért, hogy kimenhessen a teraszra.
Az áprilisi levegő friss, jázmin és nedves föld illatú volt, és üdvözölte. Kesztyűs kezét a korlátra helyezte, és mély lélegzetet vett.
Ez volt az élete, gondolta szomorúan.
Feleségül venni Juliánt. Háztartást vezetni. Úgy tenni, mintha a vonzalom a kényelemből is születhet. Messziről figyelni Sebastiánt társasági összejöveteleken és ünnepélyes miséken, anélkül, hogy tudná, hogy négy évnyi álmot épített a hallgatása köré.
– Doña Catalina.
Hirtelen megfordult.
Sebastian a terasz bejáratánál állt.
– Sir Marquis – mondta, és meghajolt, miközben a szíve a bordái között vert.
– Elnézést a zavarásért. Négyszemközt kell beszélnem. Sürgős.
Katalin úgy érezte, megállt a világ.
-Sürgős?
Sebastian a nappali felé nézett, majd egy lépést tett közelebb.
– Don Julián Alcocer vagyok.
A név úgy hullott közéjük, mint egy összetört üveg.
-Nem értem.
– Akkor meg kell értened, mielőtt elfogadsz valamit, amit botrány nélkül nem lehet helyrehozni.
Mély, esetlen és halk hangon beszélt. Nem úgy beszélt, mint aki élvezi a pletykálkodást. Úgy beszélt, mint akit a lelkiismerete kényszerít.
– Don Julián nem az az úriember, akinek adja ki magát. Gyakran jár kaszinókba a San Juan utcában, hatalmas összegekkel tartozik, és már több nőt is szégyenletes helyzetbe hozott. Apja kifizeti az adósságait. Anyja megvásárolja a csendet. De az igazság létezik, még ha nem is hangzik el a szalonokban.
Katalin érezte, ahogy kifut az arcából a vér.
Biztonságos?
„Információim vannak olyan férfiaktól, akikben megbízom. Nem mondanám el neked, ha bármi kétségem lenne.”
Elfordította a tekintetét a kert felé.
Julián három hónapon át sétákról, operákról és a jövőről beszélt neki. Vak volt? Vagy egyszerűen annyira lekötötte a szíve, hogy egy másik embert szeressen, hogy nem volt hajlandó ránézni az előtte álló férfira?
„Miért mondod ezt nekem?” – kérdezte, mielőtt még összeszedhette volna magát.
Sebastian meglepettnek tűnt.
– Mert megérdemli, hogy megtudja az igazságot.
– Nem. Úgy értem… miért számít ez neked?
A csend kényes volt.
– Mert józan ítélőképességű és jellemes nő vagy – felelte végül. – Mert tisztelem az apádat. És mert egyetlen nőnek sem szabadna olyan férfival házasságban élnie, aki csak szégyent és fájdalmat hoz rá.
Ez egy tiszteletteljes válasz volt.
És ezért egy kicsit összetörte a szívét.
Ez csak tisztesség volt.
Csak adósság.
– Köszönöm, hogy figyelmeztettél, Márki.
– Figyeld meg a mozgásukat. Diszkréten kérdezz. Látni fogod, hogy nem hazudok.
Sebastian meghajolt, és visszament a terembe.
