Néha, amikor az eső megcsapta a Valcárcel-ház erkélyeit, a nőt olvasás közben találta.
„Megint az a száraz levél?” – viccelődött.
– Ez volt az első alkalom, hogy azt mondtad nekem, hogy igazi vonzalmat érdemlek.
Sebastian odalépett, megfogta a kezét, és megcsókolta az ujjait.
– És még mindig megérdemled. Minden nap.
Catalina ekkor elmosolyodott, és eszébe jutott a lány, aki valaha azt hitte, hogy lehetetlen szerelme csendben fog meghalni.
De nem halt meg.
Csak arra várt, hogy a megfelelő férfi végre ne a társadalomra figyeljen, és ránézzen.
