Monte Oscuro márki vacsorát rendezett San Francisco utcai otthonában.

Sebastian soha nem kínált vacsorát.

Ezért mindenki megértette, hogy ez valamit jelent.

Catherine sötétkék ruhát választott. A szobalánya gyöngyöket tett a hajába, és a fülébe súgta:

– A márki nem fogja tudni levenni magáról a szemét, kisasszony.

– Ne beszélj hülyeségeket.

De azon az estén, amikor belépett a Valcárcel-kúriába, Sebastián úgy nézett rá, mintha az egész szoba eltűnt volna.

Vacsora közben leültette maga mellé. Nem pusztán díszként kezelte. Kikérte a véleményét a vasutakkal, a nők oktatásával és a haciendákon dolgozók körülményeivel kapcsolatban. Néhány úriember felvonta a szemöldökét. Sebastián ügyet sem vetett rájuk.

Vacsora után, amikor a hölgyek bementek a szalonba, megjelent az ajtóban.

– Doña Catalina említette, hogy érdeklődik a könyvtáram iránt. Van valaki, aki velünk szeretne csatlakozni, hogy megnézze?

Senki sem értett egyet. Doña Mercedes idegesnek tűnt, de Don Rafael nyugodt jelzést adott neki. Helyénvalónak találta a történteket.

A könyvtár hatalmas volt. Sötét fapolcok érték el a mennyezetet. Francia, spanyol, latin és angol nyelvű könyvek sorakoztak rajtuk. Egy földgömb, haciendák térképei és egy tolólétra a polcok mellett.

Katalin csodálkozva felsóhajtott.

– Itt tudnék élni, és soha nem unatkoznék.

Sebastian olyan gyengédséggel nézett rá, amit a lány nem tudott értelmezni.

– Sejtettem, hogy tetszeni fog.

Végigfuttatta az ujjait a könyvek gerincén.

– Ez maga a paradicsom.

– Katalin, el kell mondanom neked valamit.

A hangja megváltozott.

Megfordult.

– Figyelek.

Sebastian mély lélegzetet vett.

„Az elmúlt hetekben többet gondoltam rád, mint amennyi bölcs dolog lenne. A rózsakertre, a leveleidre, arra, ahogyan beszélsz, amikor valaki végre hagy, hogy befejezd a gondolatodat. Különbözöl minden nőtől, akit valaha ismertem.”

Catalina úgy érezte, az igazság feltör a torkában, valami lehetetlen erővel, amit már nem tudott visszatartani.

– Nekem is van valami mondanivalóm számodra.

-Hogy?

– 17 éves korom óta szeretem.

A csend teljes volt.

Sebastian mozdulatlan maradt.

– Mit mondott?

Katalin már nem tudta megállni.

„Négy évig szerettem. Minden táncmulatságon, minden misén, minden összejövetelen. Abban reménykedve mentem, hogy látom. Amikor figyelmeztetett Juliánra, értékeltem a kedvességét, de egy részem azt kívánta, bárcsak lenne valami több. Bárcsak ne csak egy hölgyként tekintene rám, akit meg kell védenie.”

Sebastian elsápadt.

-Fogalmam sem volt.

–Hogyan kaphatnám meg? Megtanultam elrejteni. Nem akartam szánalmat.

Egy lépést tett felé.

– Szerinted ez szánalom?

-Nem tudom.

– Catalina, amikor megtudtam, hogy Julián feleségül akar venni, dühöt éreztem. Azt mondtam magamnak, hogy ez erkölcsi felháborodás, de hazudtam. Elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy egy másik férfihoz mennél feleségül.

Lélegzetvisszafojtva bámult rá.

– Ezért segített nekem?

–Segítettem neki, mert ez volt a helyes. De azért kerestem, mert nem bírtam elviselni, hogy elveszítsem, mielőtt lett volna bátorságom beszélni vele.

– Sebastian…

–Emlékszem rá az elmúlt hetek előttről. A Paredes-i bálon, elefántcsont ruhában, egy özveggyel beszélgetett egy lányhospice-ról. Emlékszem a nevetésére. Emlékszem, hogyan oldalra billenti a fejét, amikor gondolkodik. Emlékszem, hogyan harapdálja az ajkát, amikor ideges, mint most.

Catalina felnevetett a könnyein keresztül, és abbahagyta az ajka rágcsálását.

„Óvatos bolond voltam” – mondta. „És elpazaroltam négy évet.”

– Nem veszítette el őket. Mindkettőnknek megtartottam őket.

Sebastian óvatosan megfogta a kezét, mintha minden mozdulattal engedélyt kérne.

„Igazán udvarolni akarok neki. Levelekkel, látogatásokkal, virágokkal és minden türelemmel, amit megérdemel. De holnap az apjától is szeretném kérni az engedélyt. Mit szeretnél?”

Katalin a könnyein keresztül mosolygott.

– Mindkettő. De csak egy rövid udvarlás. Már négy éve várok.

Sebastian most először nevetett őszinte örömmel.

– Akkor holnap beszélek az apjával.

– Igent fog mondani.

– Ennyire biztos vagy benne?

– Csodálja őt. És gyanítom, hogy már tudott rólam.

– Rajtam kívül mindenki tudta?

– Úgy tűnik, igen.

Megcsókolta az ujjperceit.

– Akkor mától jobban odafigyelek.

Visszatértek a nappaliba, ahol tagadhatatlan fény fürdött. Sebastian leült mellé, egész este beszélgetett vele, és mindenkinek világossá tette, hogy melyik mellett dönt.

Másnap, 11 évesen megkérte Catalina kezét.

Don Rafael brandyvel és visszafogott mosollyal üdvözölte.

– Számítottam rá, Sötét Hegy.

– Lassú voltam.

-Sok.

– Jóvátételt szeretnék kérni.

–A lányom 17 éves kora óta szereti. Boldoggá teszi majd?

Sebastian nem habozott.

– Mindennel, ami vagyok.

– Akkor üdv a családban.

Az esküvőt 6 héttel később tartották a San Francisco-i templomban.

Catalina apja karján érkezett, elefántcsont ruhában és csipkefátyolban. Sebastian, aki az oltárnál állt, lélegzetet sem vett, amikor meglátta.

– Vigyázz rá – suttogta Don Rafael, miközben átadta a lányt.

– Egész életemben – ígérte Sebastian.

Amikor a pap megkérdezte, mindketten határozott hangon válaszoltak.

— Igen, elfogadom.

A szertartás végén Sebastian felemelte Katalin fátylát.

– Jó reggelt, feleségem – suttogta.

– Jó reggelt, férjem!

Isten előtt, a társadalom előtt és mindazok előtt csókolta meg, akik valaha azt hitték, hogy Monte Oscuro márki képtelen teljes szívéből szeretni.

A házasság híre szalonokban, birtokokon és társasági összejöveteleken terjedt. Egyesek szerint Catalina könyvekkel hálózta be. Mások azt állították, hogy mindig is szerette őt. Julián Alcocer, akit családja száműzetésében elfelejtettek, megszűnt fenyegetésnek lenni, és csupán figyelmeztetéssé vált.

Évekkel később Catalina még mindig az íróasztalfiókjában őrizte Sebastian első levelét.