Catalinát magára hagyták a teraszon, egy szörnyű házasságtól a szeretett férfi mentette meg, akinek fogalma sem volt, hogy a férfi épp most szenvedtette meg őt más módon is.

Másnap reggel Katalin mindent elmesélt apjának.

Don Rafael de la Serna az irodájában hallgatta, kezét az asztalon összekulcsolva.

– Valcárcel mondta ezt neked?

– Igen, apa.

„Sebastian lehet, hogy hideg, makacs és túlságosan komoly, de nem hazudozó vagy pletykás típus. Ha megkockáztatta, hogy beszél veled, akkor tud valami komolyat.”

— Mit fogunk csinálni?

– Utána fogok nézni. És ha igaz, akkor a mai napon véget ér az udvarlás.

Három nappal később megérkezett a válasz, egy mondat súlyával.

Don Julián szerencsejátékos, szabados és adós volt. Ráadásul a veracruzi uzsorásoknak való adóssága miatt kétségbeesetten szeretett volna gyorsan egy tekintélyes hozományú nőt feleségül venni.

– Ennyi – mondta Don Rafael. – Nem adom a lányomat olyan férfinak, aki úgy keres feleséget, mint aki egy zsák pénzt keres.

Katalin megkönnyebbülést érzett.

És keserű hálát Sebastian iránt.

Egy rövid, hivatalos levelet írt neki, amelyben megköszönte a figyelmeztetést. Másnap válaszolt.

„Doña Catalina: Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy édesapád bölcsen járt el. Olyan házasságot érdemelsz, amely tiszteleten és igaz szereteten alapul, nem pedig megtévesztésen. Ha valaha is szükséged lesz a segítségemre, mindig számíthatok rád. Monte Oscuro.”

Katalin háromszor elolvasta a levelet.

Nem találta meg a szerelmet.

Csak egy nemeslelkűség, amitől jobban szerette őt.

A botrány három héttel később robbant ki.

Juliánt egy tacubai bankár feleségével egy kaszinóban kapták el. A dühös férj párbajra hívta ki, mielőtt mindkét családnak sikerült hallgatnia az ügyről. Mire megpróbálták eltitkolni, Mexikó fele már tudott róla.

Az Alcocer család „egészségügyi okokból” visszavonult San Luis-i birtokára, bár mindenki megértette, hogy a szégyen űzte el őket onnan.

– Ha nem fejeztük volna be az udvarlást – mondta Doña Mercedes, teátrálisan legyezgetve magát –, az a férfi beszennyezett volna.

–Köszönet Monte Oscuro márkinak – javította ki Corazón.

Az anyja figyelmesen nézett rá.

– Igen. Különös, nem igaz? Egy ilyen visszafogott ember belekeveredik egy ilyen kényes ügybe.

Katalin úgy tett, mintha nem értené a célzást.

De a szíve megértette őt.

A következő nagy összejövetel egy kerti parti volt a Valdivia család coyoacáni birtokán. A frissítő italokkal megrakott asztalokon mandulás édességek, lágy zene szólt, és egy olyan aprólékosan karbantartott rózsakertben gyönyörködhettek, mintha Európából importálták volna őket.

Katalin zöld hímzésű fehér ruhát viselt, és egy csipke napernyőt tartott a kezében.

Alig egy órát töltött ott, amikor meglátta Sebastiant a rózsakert mellett, amint az apjával beszélgetett.

Mintha megérezte volna a tekintetét, felemelte a tekintetét.

Határozott léptekkel közeledett felé.

– Doña Catalina.

– Márki úr.

– Örülök, hogy látom, jól vagy.

– Önnek köszönhetően a családom elkerülte a katasztrófát.

– Örülök, hogy hasznos voltam.

– Hasznos volt? – mosolygott halványan a nő. – Ez egy gyenge szó arra, amit tett.

Sebastian most először mosolygott igazán.

Egy rövid, váratlan mosoly volt, annyira emberi, hogy Catalina lélegzetet venni is elfelejtett.

– Az apja azt mondja, hogy komoly vizsgálat alatt áll a lehetséges kérők listája.

– Igen. Család, vagyon, szokások, barátságok, adósságok, igazat mondó szolgák. Azt hiszem, házassági bíróságot hozott létre.

Sebastian halkan felnevetett.

– Az apja egy aprólékos ember.

– Azt mondja, a kutatás fontosságát a közelmúltban szerzett tapasztalatai révén tanulta meg.

Sebastian arcán halvány pír jelent meg. Catalina úgy becsülte ezt a pírt, mintha egy ékszer lenne.

Aztán megérkezett Doña Inés Valdivia lányával, Leonorral.

– Marquis, Leonor remélte, hogy elkíséred, hogy megnézze a tavat. Van ott egy szép kis csónak.

Sebastian nem mozdult.

– Sajnálom, Doña Inés. Eljegyeztem magam.

-Elkötelezett?

– Elkísérem Doña Catalinát a rózsakertben. Különösen érdeklődik a rózsák iránt.

Katalin majdnem hangosan felnevetett.

– Igen. A rózsák csodálatosak.

Amikor egyedül maradtak a rózsabokrok között, a nő szórakozottan nézett rá.

– Mutattam-e különösebb érdeklődést a rózsák iránt?

– Megtehette volna.

– Ez az igazság kreatív értelmezése.

–Én inkább stratégiai improvizációnak nevezem.

Lassan sétáltak.

A könnyednek indult beszélgetés hamarosan másba fordult.

„Miért vettél részt ennyi táncmulatságon ebben a szezonban?” – kérdezte Catalina. „Mindenki észrevette.”

Sebastiannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Anyám szerint férjhez kellene mennem.

-És te?

– Tudom, hogy igazad van. Van címem, földem, kötelességeim. De a házassági piac becstelennek tűnik számomra. Túl sok a színészet. Túl kevés az igazság.

– És mit keresel?

Ránézett.

– Valaki, aki a címen túlra lát. Valaki, akivel könyvekről, mezőgazdaságról, politikáról, reformokról beszélgethetek anélkül, hogy úgy érezném, csak színlelek.

Katalinának bátorsága lett.

– Inkább erről beszélek, mint az időjárásról.

– Olvasol politikai témákat?

– Történelem, filozófia, költészet. Valamint közgazdaságtan, bár anyám szerint ettől még nem szép egy fiatal nő.

– Az édesanyád téved.

A kifejezés olyan egyszerű, olyan magabiztos volt, hogy Catherine szeme égett.

Soha senki sem védte meg a gondolkodás iránti vágyát.

– Köszönöm – suttogta.

Sebastian megállt.

– Katalin, én…

– Itt vannak!

Doña Mercedes hangja törte meg a csendet. A beszélgetés véget ért, de valami megváltozott.

Egy héttel később érkezett egy meghívás, amely felkavarta az egész társadalmat.