A herceg összetévesztette a ház személyzetének egyik tagjával; órákkal később örökösnőként lépett be a báltermébe.
– Ma este mindenki a gróf jövendőbeli feleségének fog tekinteni, pedig soha nem beszéltél vele.
Isabel Montes letette a csészéjét a tányérra. Unokatestvére, Beatriz éppen egy levelet olvasott fel, amelyben bejelentették, hogy Miguel de Alvarado fogja vele kezdeni a táncot. A vendégek számára már önmagában ez a döntés is elég lett volna ahhoz, hogy az eljegyzést biztosnak tekintsék.
– Még nem döntöttem el, hogy férjhez megyek.
Beatriz gyengéden nézett rá, nem teljesen értve a félelmét. Abban a Mexikóvárosban, az alkirályság utolsó éveiben egy 22 éves lány aligha utasította volna vissza Santa Lucía grófját.
Isabel a csendes-óceáni partról érkezett, miután eltemette apját. Magával hozott egy bányászati vagyont és egy ígéretet, ami jobban nyomasztotta, mint a gyásza.
Évekkel korábban Juan Montes, egy halász fia, kimentette a gróf apját egy hajótörésből. Egy szerény otthonban, a tűz körül a férfiak megegyeztek abban, hogy házasságban egyesítik leendő gyermekeiket.
Mindketten halottak voltak. Miguel, aki 30 éves volt, írt, hogy tiszteletben tartsa a megállapodást. Levele szabályos és hideg volt. Isabel a fiú kötelességét látta benne, nem pedig kíváncsiságot, hogy találkozzon vele.
De egy másik dokumentumot is vitt magával az utazóasztalában elrejtve: egy levelet, amit az apja írt, de soha nem küldött el.
Ebben feloldozta barátját az eljegyzésből. Nem akarta, hogy a lánya az életével fizessen egy tengerbe dobott kötélért.
Isabel annyiszor olvasta már újra ezeket a sorokat, hogy képes volt felmondani őket. Mégis át kellett adnia őket a grófnak, mielőtt egy teremnyi idegen döntött volna helyettük.
Volt egy oka annak is, hogy nem vallhatta be Beatriznek.
Több mint egy éve rajzolt vadvirágokat egy úriembernek, aki éppen elhunyt édesanyja botanikai könyvét fejezte be. Egy könyvárus megmutatta neki a vízfestékeket, és a férfi levelet írt neki, hogy további tányérokat kérjen.
M. Roblesként írta alá a művét. Az asszony Isabel del Mar nevet használta, mert félt a megjegyzésektől, amiket egy örökösnő kiváltana, ha eladná a művét.
A levelek a szirmokról szóltak, és a magányról értekeztek.
Isabel egy teásdobozban tartotta a kapott érméket. Soha nem költötte el őket. Szerette elővenni őket, és felidézni az órákat, amiket egy levél megfigyelésével töltött, a türelmet, ami egy szín kijavításához kellett. Vagyona az apja nevét viselte; ezek az érmék valaminek köszönhetőek, amit tudott csinálni. Néha megszámolta őket, amikor képtelen volt döntést hozni.
Amikor Juan Montes meghalt, az idegen nem kérte tőle, hogy béküljön meg a sorsával. Azt írta neki, hogy minden délután gondolni fog rá, amikor a házában égnek a lámpák.
Isabel elsírta magát a papírdarab miatt. Nem ismerte az arcát, de jobban vágyott rá, hogy beszélhessen vele, mint bármelyik férfival a fővárosban.
Azon a reggelen felvette szürke ruháját, elvette apja levelét, és egy szobalány kíséretében elindult. Útközben vett egy kosár ibolyát; illatuk a kertjére emlékeztette. A levelet a szirmok közé rejtette, hogy megvédje a széltől.
Káosz uralkodott a Santa Lucía-palotában. Egy virágszállító kocsi felborult a kapu előtt, és egy betört ablakon keresztül széllökések áradtak be a csarnokba.
Mivel a főbejárat el volt torlaszolva, Isabel a cselédek bejáratán keresztül közeledett, hogy kihallgatást kérjen. Az egyik cseléd meglátta a kosarat, felvezette az emeletre, mielőtt meghallgatta volna.
– Végre a virágárus!
Isabel megpróbálta kijavítani, de már egy kabát nélküli, feltűrt ujjú, mandzsettáján vakolatfolttal rendelkező férfival nézett szembe.
Miguel a szétnyomott rózsákra és a szétnyílt liliomokra mutatott.
– Mondd meg az igazat: megmenthető bármi is?
A virágokat nézte. Hónapok munkája kárba veszett azokon a deszkákon.
– Nem a díszek, hanem a terem, igen.
A gróf elfordította a fejét, és figyelmesen szemügyre vette.
-Mint?
Isabel tudta, hogy be kellene mutatkoznia. Azonban szeretett volna néhány percig megismerkedni az előtte álló férfival, mielőtt a vezetékneve hivatalos beszélgetésre kényszerítené őket.
Azt is tudta, hogyan kell helyrehozni a rendetlenséget.
Virágzó ágakat, kerti lombozatot és gyökereiket megtartó apró növényeket kért. A rózsák ép közepe szökőkutakban lebeghetne, míg élő virágok díszíthetnék az ablakokat.
Miguel pénzt adott a szolgáknak, és elkezdett vele dolgozni.
Három órán át konténereket cipelt, bútorokat mozgatott és segített az üvegesnek. Amikor egy talapzat görbe lett, lefeküdt a padlóra, hogy egy összehajtott kartondarabbal megtámasztsa.
Isabel emlékezett rá, ahogy az apja otthon egyenesbe hozta az asztalt. Ez a hasonlóság váratlan gyengédséggel töltötte el.
Munka közben beszélgettek. Miguel kérdéseket tett fel és hallgatta a válaszokat, anélkül, hogy a válla fölött bárki fontosabb személyre nézett volna.
Egy fiatal szolga leejtett egy tálcát, és megdermedt, a szilánkokra zúduló darabok láttán megdöbbenve. Isabel várta a feddést. Miguel megkérdezte, hogy megvágta-e magát, majd letérdelt, hogy összeszedje a nagyobb darabokat. Hívott egy másik tartályt, és folytatta a munkát. A fiú ismét fellélegzett. Isabel nagyobb érdeklődéssel figyelte ezt a jelenetet, mint a hímzett függönyöket vagy a palota hatalmas csillárjait.
Ahogy a gyertyák meggyulladtak, a fehér ágak mintha belülről ragyogtak volna. A szoba egy kert meghitt hangulatát árasztotta.
„Az anyám boldog lett volna itt” – mondta.
Izabella letette az ollót.
