Isabel könnyek között olvasta a búcsúüzenetet. Sikerült elérnie, hogy őt válassza, és ezzel elvesztette a barátját, aki egyben ő is volt.
Mielőtt még összeszedhette volna a bátorságát a magyarázathoz, a palotakertész felfedezte Juan Montes levelét az ibolyák gyökerei alatt.
Miguel személyesen vitte el Beatriz házához.
– Azon a reggelen azért jött, hogy ezt odaadja nekem.
Izabella bólintott.
A pecsét feltört, de apja szavai még olvashatók voltak.
Miguel letette a dokumentumot az asztalra.
– Az apja azt akarta, hogy ő válasszon.
-Én is.
Ezután bevallotta, hogy levelezett egy ismeretlen nővel. Elmagyarázta, hogy azért vetett véget a levelezésnek, mert kezdte megszeretni Isabelt.
Kinyitotta a száját. A megtévesztés véget érhetett volna itt, de ismét elhallgatott, és tökéletes vallomást szeretett volna készíteni.
Miguel hátrébb lépett, hogy teret adjon neki. A város elutasításként értelmezte a távollétét.
Eugenia a bátyjával, Sebastián Valcárcel kapitánynal érkezett. Amikor Isabel elé álltak, a kapitány váratlan ajánlatot tett.
– A családomnak pénzre van szüksége, neked pedig védelemre a pletykáktól.
– Tiszteletet és társaságot tudnék ajánlani neked.
A kapitány őszintesége meghatotta, de visszautasította az ajánlatát. Eugenia mosolya egy pillanatra eltűnt.
–Nem mindannyian engedhetjük meg magunknak, hogy a szeretet alapján válasszunk.
Izabella nem válaszolt kegyetlenül. Egy olyan nőt látott, aki kimerült a látszat fenntartásában, és félt, hogy semmivel sem marad.
A következő bál előtti napon Miguel visszatért. Isabel a leveleit gyűjtötte, hogy elmondja neki az igazat. Amikor lejött a lépcsőn, Beatriz, büszke unokatestvérére, egy vázlatfüzetet mutatott a grófnak.
Miguel felismert egy virágot, egy üzenetet és egy aláírást.
Amikor Isabel belépett, a jegyzetfüzet nyitva volt az ölében.
– Te vagy Isabel del Mar.
Beatriz az arcukba nézett, majd diszkréten távozott.
– Tudtam, amikor megkaptam az ibolyákat – vallotta be Isabel.
Miguel becsukta a jegyzetfüzetet.
– Hagyta, hogy megmutassam neki a saját rajzait, és meséljek egy nőről, aki te voltál.
– Tudtán kívül hagytad, hogy elbúcsúzzak tőled.
Isabel megpróbálta elmagyarázni, miért fél attól, hogy akarata ellenére kiválasztják őket. A férfi fájdalmasan hallgatta.
– Már választottam.
– Amire szükségem volt, az az volt, hogy tudjam, kivel beszélek.
Hangtalanul távozott. Mielőtt elment, világossá tette, hogy a táncra szóló meghívás még mindig érvényben van. Senkinek sincs joga megalázni őt a saját otthonában.
Azon az estén Isabel levelet írt, a valódi nevén. Minden egyes csendet tudomásul vett, és bocsánatot kért anélkül, hogy mindent a félelemnek tulajdonított volna.
Amikor befejezte, bevallotta, hogy már azelőtt szerette, hogy megismerte volna az arcát, és hogy újra beleszeretett, miközben nézte, ahogy a szolgákkal együtt dolgozik.
Nem küldte el a levelet. Úgy kellett mondania, hogy közben a szemébe nézett.
Beatriz ébren találta a gyertya mellett.
– Tizenegy évig voltam együtt a férjemmel.
– Mielőtt összeházasodtunk, egy egész nyarat azzal töltöttem, hogy vártam, mikor találja ki, mit nem mondtam ki.
Az unokatestvére megsimogatta a haját.
– Ne pazarold el a tiédet.
Isabel halványsárga ruhában érkezett a bálba. Ellenséges pillantásokra számított. A báltermet pontosan úgy rendezte be, ahogyan berendezte.
Ott voltak a fehér ágak, a szökőkutak és az ibolyák.
Miguel gondozta a kertjét.
Eugenia mormolt valamit, amikor meglátta. Egy hölgy röviden felnevetett. Isabel úgy érezte, vissza kell mennie a hintóba.
Aztán meglátta a grófot a zenészekkel. A gróf nem közeledett hozzá. Megígérte, hogy hagyja, hogy ő válasszon.
Izabella egyedül kelt át a szobán.
– Tartozom neked egy igazsággal, amit már régen el kellett volna mondanom.
Átadta neki a levelet.
– Szeretlek, Miguel, és bánom, hogy hazugsággá változtattam a félelmemet.
A kezében tartotta a borítékot. Aztán a vendégekhez fordult.
–Montes kisasszony átalakította ezt a szobát, miközben mások csak a katasztrófát siratták.
– Ő készítette az illusztrációkat anyám könyvéhez is.
A szoba elcsendesedett.
– A neve szerepelni fog a borítón, mert a mű az övé.
Beatriz tapsolni kezdett. Mások is csatlakoztak hozzá. Isabel úgy érezte, hogy ebben a városban most először az emberek anélkül néznek rá, hogy figyelembe vennék az örökölt vagyonát.
Egy oszlop mellett állva Sebastián is tapsolt. Eugenia csukva tartotta a legyezőjét. Isabel elkapta a tekintetét, és egy enyhe, nem meggyőző meghajlással üdvözölte. A nő habozás után válaszolt. Kicsivel később a bátyja táncra hívott egy fiatal nőt, aki lovakról beszélgetett vele. Eugenia nézte, ahogy mindketten nevetnek, és végül beleegyeztek, hogy Beatriz mellé üljön.
Miguel a kezét nyújtotta neki.
– Szeretnél velem táncolni?
A nő beleegyezett. Utána kimentek a teraszra, ahol a férfi a nappali fényénél elolvasta a levelét.
– Újraolvastam a tiédet tegnap este – mondta.
– A fiatal nő, aki az apjáról gondoskodott, a művész, és a nő, akivel a letört virágok között találkoztam, mindig te voltál.
Izabella remegve lélegzett.
Miguel a mellkasához szorította a levelet, és megsimogatta a lány arcát.
– Szeretem őt.
– Azt akarom, hogy építsünk valamit, ahol bujkálás nélkül beszélhetünk egymással.
Megígérte, hogy megpróbálja. A férfi gyengéden megcsókolta, majd megkérte a kezét.
Isabel nem válaszolt, amíg a férfi eléggé hátra nem lépett ahhoz, hogy ránézhessen. Emlékezni akart az arcára abban a pillanatban, anélkül, hogy betűk hallanának közöttük, vagy külső hangok diktálnák nekik, mit tegyenek.
