Miguel elmagyarázta, hogy az édesanyja imádja a növényeket, és 19 éves korában meghalt. Aztán beszélt az ismeretlen lányról, akivel aznap este táncolnia kellett volna.

– Elvesztette az édesapját, és messze van otthonról.

– Biztos akarok lenni benne, hogy senki ne bánjon vele kegyetlenül.

Isabel szégyellte magát a hallgatása miatt. Mielőtt megszólalhatott volna, megérkezett az intéző, és követelte, hogy a gróf nézze át a bankett számláit.

Röviddel ezután távozott, megígérve magának, hogy a valódi nevén tér vissza.

Amikor a kosárba nyúlt, csak földet és leveleket talált.

A levél eltűnt.

Bizonyára az ibolyák között volt a szalonban. Vissza akart menni, de már kezdtek megérkezni az első hintók, és Beatrice várta, hogy felöltöztesse.

Azon az estén, könnyű selyembe burkolózva és anyja gyöngyeit viselve, Isabel lépett be a főbejáraton.

Nevének kihirdetése végig visszhangzott a zenében.

Miguel mozdulatlanul állt. Az ékszereire, a kesztyűire nézett, majd a nő arcára. A fiatal nő, aki mellette dolgozott, volt az ígért örökös.

Közeledett és lehajolt.

– Meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy ki ő.

– Válaszolnom kellett volna, mielőtt megkérdezte.

A gróf kinyújtotta a kezét.

– Táncolnál velem?

– Nem fog semmi olyat jelenteni, amit nem akarsz.

Isabel beleegyezett. A kontradance során az alakok elváltak egymástól, majd újra egyesültek. Minden találkozás lehetővé tette számukra, hogy kimondjanak valamit, amit korábban a virágok között nem tudtak.

– Nem mutatkoztam be, mert különben abbahagyta volna az őszinte beszélgetést velem.

Miguelnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

—Igazad van.

Amikor vége lett, Isabel úgy érezte, hogy ez a házasság már nem biztos elítélés, hanem nehéz kérdés.

Aztán Eugenia Valcárcel közeledett, egy hölgy, tökéletes mosollyal és gondosan megfoltozott ruhával.

– Milyen ügyes tőle, hogy a konyhán keresztül jött be.

–Mások évek óta próbálnak bejutni ebbe a családba.

Izabella látta, hogy tekintete állandóan a grófot keresi. Látta a csipkéje alatt megbúvó fáradtságot is.

Éjfél előtt sok vendég már tudta, hogy az örökösnő szobalány módjára rendezte be a szalont. A nevetést legyezők mögé fojtották.

Miguel meghallotta őket, és abbahagyta a mosolygást az úriember felé, aki megpróbált viccelni.

Nem talált egy percet sem, hogy négyszemközt beszéljen Isabellel. A lány az elveszett levéllel és kétségekkel teli szívvel tért haza.

A következő napokban a város megismételte ugyanezt a történetet. Beatriz látogatókat fogadott, akik aggodalmat színlelve keresték a részleteket.

Isabel abban a könyvesboltban talált menedéket, ahol érkezése óta levelezett M. Robles-szal.

Az úriember elmondta neki, hogy találkozott egy nővel, akihez váratlanul őszinte volt. Attól félt, hogy megbántotta, és nem tudta, hogyan jóvátegye a kárt.

Izabella féltékeny volt arra az idegenre. Azt válaszolta, hogy ő is talált valaki mást, mint akire számított.

Miguel néhány nappal később meglátogatta, és sétáltak az Alameda mentén, Beatriz pedig körültekintő távolságot tartott.

„Ha vissza akarod utasítani az elkötelezettséget, én vállalom a felelősséget” – mondta neki.

– Nem fogom hagyni, hogy hibáztassák.

Isabel a hónap végéig kért haladékot. Szerette volna megismerni a férfit, mielőtt döntést hozna.

Beleegyezett.

Másnap kapott egy cserép ibolyát és egy üzenetet a gróftól.

Felismerte a betűk dőlését, a nevének összekapcsolását és egy kis jelet az aláírás mellett.

Rohant, hogy elhozza M. Robles leveleit.

Az írás ugyanaz volt.

A gróf és a levelezőpartnere ugyanaz az ember volt.

Robles biztosan az anyja vezetékneve lehetett. Isabel a papírok között ült, nevetett és sírt, képtelen volt felfogni, hogyan szeretett valakit kétszer anélkül, hogy felismerte volna.

Akkor kellett volna kimondania. De attól tartott, hogy Miguel ezt a véletlen egybeesést a szülei igazának bizonyítékaként fogja értelmezni, és ismét betartja az ígéretét.

Azt akartam, hogy szabadon válasszon.

Tovább látogatta a férfit anélkül, hogy felfedte volna a titkát. Egyik este, miután vacsoráztak Beatrizzel, Miguel elvitte őket a könyvtárba, és kinyitott egy mappát.

Benne anyja akvarelljei és Isabel rajzai voltak.

A gróf egy megégett levelet tartott a sarokban.

– Apám a temetés után tűzbe dobta a műveit.

– Azt mondta, hogy ezek a foglalkozások nem valók egy ilyen helyzetben lévő nőnek.

Izabella megfogta a kezét.

Miguel elmesélte, hogyan mentett meg mindent, amit csak tudott. Elment otthonról, túl későn tért vissza ahhoz, hogy elbúcsúzzon apjától, és a papírjai között megtalálta a kötelezettségvállalás teljesítésére vonatkozó parancsot.

Emlékezett rá, ahogy az anyja megvárta, amíg mindenki elaludt, hogy aztán egy lámpa mellett kinyithassa a vázlatfüzetét. Gyerekként mindig tartotta neki a festékesüvegeket, és az anyja megtanította neki megkülönböztetni a különböző leveleket. A tűzvész után évekig nem tudott úgy ránézni egy akvarellfestékre, hogy ne emlékezett volna az anyja kezére, amivel próbálta megmenteni a papírt. Isabel megértette, mennyibe került neki megmutatni neki azt a mappát.

– Befejezem anyám könyvét, és engedelmeskedem apámnak.

–Néha úgy érzem, még mindig meg kell kérnem az engedélyüket, hogy élhessek.

Isabel a saját rajzaira nézett az asztalon. A hallgatás, amit választott, kezdett árulásnak tűnni.

Azon az estén írt M. Roblesnek, hogy mit tenne, ha nem kapna ígéretet.

A válasza napokkal később érkezett.

Miguel bevallotta, hogy a nappaliját felújító fiatal nővel szeretne maradni. Tiszteletből kénytelen volt véget vetni bensőséges levelezésüknek.