A húga hozzáment a vőlegényéhez, és átvette az otthonát; majd tizenkét átázott köpenyt adott a kezébe, és azt mondta: „Legalább erre vagy jó.” Csendben felakasztotta őket, míg egy vendég meg nem kérdezte, miért nem ő a menyasszony.
–Rétegezd fel az öltözködést, Isabel. Legalább van valami, amit jobban csinálsz nálam.
Renata átázott köpenyét a nővére karjára terítette, és nevetve tért vissza az ebédlőbe. Elefántcsont selyemruhát viselt, fürtjeibe gyöngyöket fűzve, és annak a férfinak a vezetéknevét viselte, akire Isabel két évig várt.
A Puebla melletti haciendában, az alkirályság idején, még mindig szóltak a harangok az esküvő megünneplésére. Isabel az ajtóban állt, szürke ruhája felett tizenkét nedves ruhadarabbal.
Senki sem foglalt neki helyet az asztalnál.
34 éves volt, és a kezei kicserepesedtek a lepedők mosásától. Egy fehér tincs futott át sötét haján. Tizenegy évig ápolta beteg apját, miközben Renata táncolni tanult, zsebkendőket hímzett és látogatókat fogadott.
Egy hölgy anélkül, hogy ránézett volna, átnyújtott neki egy esernyőt. Felismerte a hölgyet, érdeklődést színlelt az ujján lévő csipke iránt, majd folytatta útját. Isabel érezte, ahogy a víz lecsorgat a csuklóján.
A konyhában a recepciós lány sírt. Renata leszidta, amiért liliomokat tett oda, ahová rózsákat szeretett volna. Isabel gondolkodás nélkül elfoglalta a helyét; annyi év után mindig ő oldott meg bármilyen problémát, mielőtt megkérdőjelezte volna, hogy az ő dolga-e.
A pap hangja az ebédlőből hallatszott.
– Soha ne legyen hiány a szeretetből ebben a házban.
Isabel lesütötte a tekintetét a köpenyekre.
Most az apját eltemették. A nővérének férje volt. És még mindig állt, várva, hogy valakinek szüksége legyen valamire.
Minden a gyümölcsösben lévő gránátalmafa mellett kezdődött.
Egy délután Julián Mendoza megkérte a kezét, mielőtt elindult volna egy északi nemes birtokára.
– Gyere velem. Nincs nagy vagyonom, de kényelmesen megélhetünk.
A felső ablakból apja köhögése hallatszott.
– Nem hagyhatom itt – felelte Isabel. – Renata túl fiatal, és megijed, ha nem ismer fel senkit.
– Akkor várok.
Megfogta a kezét.
– Amikor el tudok menni, kérdezz újra.
Julian megígérte, hogy megteszi. Két éven át küldözgette a leveleket, amiket Isabel egy cédrusdobozban tartott.
Leveleiben Julián hegyeket, utakat és szobákat írt le, amelyeket Isabel próbált elképzelni, miközben apja levesét kavargatta. Kora reggel válaszolt, amikor a ház még aludt. Néha semmi híre nem volt, és ilyenkor egy csikó születéséről vagy az első gránátalmavirágzásról mesélt neki.
Egyik este az apja meglepte az írással.
– Neki való?
Isabel bólintott, zavarban volt, hogy boldognak tűnik az ágya mellett.
Az öregember megérintette a fejét.
– Nem kell eltitkolnod előlem a jó dolgokat.
Nem tudták, hogy Renata a fal túloldaláról meghallotta a beszélgetést.
Az apja márciusban halt meg, ujjai összefonódtak Isabelével.
– Mindenkiről gondoskodtál, lányom – mormolta, mielőtt elvesztette az eszméletét.
Várt egy újabb mondatra. Talán valami tanácsra a jövőre nézve. De nem voltak több szavak.
Egy héttel később a közjegyző felolvasta a végrendeletet: a ház az első férjhez menő lányé lesz; a másik pedig megtartja a szobát és az ellátást, amíg él.
Régimódi megállapodás volt ez, egy apa lányai jövőjéért érzett aggodalmából született. Isabel egy nemrég írt levélre gondolva hallgatta.
„Május vége előtt veled leszek.”
Julian váratlanul tért vissza egy délután, amikor a faluba ment, hogy kifizesse az orvost.
Renata a kapuban fogadta.
Azt mondta neki, hogy Izabella megesküdött apja koporsója felett, hogy soha nem fog férjhez menni. Hogy az ő emlékének kíván szentelni magát. Hogy rábízta ennek a döntésnek a közvetítését.
– Ne kényszerítsd, hogy ismételgesse – suttogta. – Alig tudja visszatartani a könnyeit, amikor meghallja a neved.
Julian úgy hitte, hogy a hallgatásának tiszteletben tartása a szeretetének utolsó jele.
Renata később meglátogatta a fogadóban. Először édes kenyeret hozott. Aztán virágot. Végül könnyeket.
Hat héttel később Julian egy családi vacsora során megkérte a kezét.
Isabel ülve maradt, amíg mindenki koccintott. Utána felment a szobájába, és kinyitotta a cédrusfából készült ládát.
Addig olvasott, amíg a gyertya el nem égett.
Nem talált búcsút.
Csak ígéretek.
Másnap beszélni akart Juliánnal. A férfi éppen segített kiszállni Renatának a hintóból. A nővére csuklóján kék szalag volt: a férfi vette neki.
Isabel megállt a galériában. Julián meglátta, lehervadt a mosolya az arcáról, és olyan távolságtartó udvariassággal meghajolt, hogy Isabel nem tudta, hogyan bánjon vele.
– Szükséged van valamire? – kérdezte Renata.
Isabel az ágya alatt heverő levelekre gondolt, a tintával foltos ujjaira.
– Semmit – válaszolta.
Később majd szemrehányást tett magának ezért a hallgatásért. Csak be akart érni a szobájába, mielőtt sírva fakad.
Most, szeptemberben, az esküvő zenéje elérte a bejárati csarnokot.
Az utolsó vendég is megjelent az esőben. Magas, sötét, ősz csíkokkal tarkított hajú férfi volt, egyszerű kabátot és sáros csizmát viselt.
Isabel elrendezte a rétegeket egy széken, és megszokásból lerázta a vizet a válláról.
– Átáztál. Gyere közelebb a parázstartóhoz.
Az idegen mozdulatlan maradt.
– Köszönöm – mondta, mintha valami rendkívüli ajándékot kapott volna.
Mielőtt válaszolhattam volna, Julian megjelent a folyosón.
– Gróf uram! Nem számítottunk rá, hogy az út lehetővé teszi majd az érkezését.
Izabella visszahúzta a kezét.
