Don Alonso de Villaseñor volt az, Valdeolivos grófja. A Julián által kezelt földek tulajdonosa.
– Bocsásd meg a merészségemet – mormolta.
Alonso a ruhákkal roskadozó székre nézett.
– Itt dolgozol?
– Én vagyok a menyasszony húga.
A gróf az ebédlő felé fordította tekintetét, ahol Renata foglalta el az asztalfőt.
Aztán összegyűjtötte a rétegek felét.
– Mondd meg, hová mész.
Julian kinyitotta a száját, de nem szólt semmit.
Renata azonnal jött.
– Excellenciád, ezzel nem törődhet. Isabel, hogy engedheti meg magának?
– A húgodnak két karja van – felelte Alonso. – Azt hittem, négy hasznosabb lenne.
A lépcsőről Mercedes néni hangosan felnevetett.
Özvegyasszony volt, 73 éves, és halláskárosodása volt, amely attól függően jelent meg és tűnt el, hogy ki beszélt.
– Végre megérkezett egy rendes ember!
Renata erőltetetten mosolygott.
A gróf másik helyet kért az asztalnál.
– Van hely mellettem – mondta gyorsan a menyasszony.
–Ami hiányzik, az a húgáé.
Kínos csend támadt. Aztán hoztak egy széket, egy tányért és egy poharat.
Isabel nagyon keveset evett. Hónapok óta senki sem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze, ül-e.
Amikor Renata megkérte, hogy hozzon egy másik kancsót, Isabel megszokásból felállt. Alonso letette az evőeszközt.
– Még nem ette meg a tányérját.
A levesre nézett. Tomasa pontosan úgy adta hozzá a koriandert, ahogy szerette.
Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent a szakács a kancsóval.
– Majd én gondoskodom róla, kisasszony.
Isabel ismét leült. Az asztal másik végén Julián abbahagyta a pohárköszöntő hallgatását. Szeme rá szegeződött, mintha csak most vette volna észre a fáradtságát.
Később Alonso megtalálta a gyümölcsösben.
– Azt hittem, ma ott leszek az esküvődön – mondta.
A kendőt szorongatta.
– Összetévesztett a húgával.
– Julián két éven át mesélt nekem egy asszonyról, aki tudta az összes munkás nevét, meggyógyította a betegeket, és tudta, hogyan kell fenntartani egy házat akkor is, ha szűkös volt a pénz. A nő neve Isabel volt.
A gránátalmafára nézett.
– Talán arra számítottam, hogy fiatalabbnak találom.
Alonso nem reagált azonnal.
–Találtam valakit, aki már azelőtt látta remegni, hogy megtudta volna a végzettségemet.
Isabel érezte, hogy ég a szeme, és elfordította az arcát.
A gróf több napig a vidéken maradt. Számlát kellett rendeznie Juliannal, de sok órát töltött a gyümölcsösben.
Egyik reggel segített Isabelnek birsalmát szedni. Az éretteket összetévesztette a zöldekkel, és a lány csak nevetni kezdett.
Egy másik délután mesélt neki egy általa épített iskoláról, ahová alig járt gyerek.
„Milyen messze laknak?” – kérdezte Isabel.
—Néhányan, több mint 2 mérföldnyire.
– Akkor közelebb kell iskolát tartaniuk az otthonukhoz.
Alonso figyelmesen hallgatta. Másnap egy térképpel érkezett.
Kiterítették egy asztalra a galériában. Isabel apró köveket helyezett oda, ahol a férfi a házakra mutatott, és az ujjával berajzolta az útvonalakat.
– Van itt egy patak – figyelmeztette Alonso.
– Akkor ne építkezz a másik oldalra. Egy anya nem küldi át a gyerekét, amikor felnő.
Egy tollat keresett.
Miközben jegyzetelt, Isabel azon kapta magát, hogy anélkül beszél, hogy figyelembe venné, mikor kell felkelnie valami miatt. Éveket töltött azzal, hogy döntéseket hozott mások életének jobbá tétele érdekében. Ez volt az első alkalom, hogy bárki megkérdezte tőle, hogyan jutottak ezek az eszébe.
Renata növekvő nyugtalansággal figyelte ezeket a látogatásokat.
Végül a folyosón utolérte.
„Nagylelkű vagy a húgommal. Bár tudnod kellene, hogy lemondott a házasságról. Akkor esküdött meg rá, amikor apa meghalt.”
Azon az estén Alonso megkérdezte Isabeltől, hogy igaz-e.
Az ölébe ejtette a munkát.
– Soha nem tettem ilyen esküt.
A gróf lassan becsukta a kezében lévő térképet.
– Akkor van valami, amit tudnod kell.
Mielőtt vége lett volna, Mercedes néni megjelent a botjára támaszkodva.
– Nekem is van mondanivalóm.
Hallotta, ahogy Renata emlékezteti Juliánt arra a beszélgetésre a kapunál. Bevallotta, hogy soha nem merte közvetlenül megkérdezni Isabelt.
Az idős asszony megfogta a kezét.
„A süketségem szerencsétlenség, lányom. De néha előnynek bizonyul.”
Izabella ébren töltötte az éjszakát.
Elővette a leveleket, dátum szerint rendezte őket, és elolvasta saját válaszainak vázlatait, melyeket az imakönyv lapjai között őriztek. Ott volt a kézírása: elrakott ruhákról, vágyott felfedezni kívánt utakról, egy eljövendő életről beszélt.
Nincs eskü. Nincs lemondás.
Azonban hónapokig kereste a tükörben a magyarázatot a hanyagságára. Ősz haja, a fáradtság és az a hibája miatt hibáztatta magát, hogy nem tudott könnyen nevetni.
Addig gyűrött egy levelet, amíg az ráncos nem lett. Aztán lassan kisimította az ágytakarón.
Hajnalban megtalálta a húgát, aki rózsavizet keresett a kamrában.
– Mit mondtál Juliannak, amikor visszatért?
Renáta hátat fordított.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Nézz rám.
Az üveg remegett a fiatal nő ujjai között.
Néhány pillanatig csak egy ág kopogását lehetett hallani az ablakon.
– Hallottam az ígéretedet – ismerte be végül. – És előtted értem a kapuhoz.
Izabella szúrást érzett a mellkasában.
-Mert?
–Mert mindenki szeretett téged. Apa kérdezősködött felőled. A szolgák kerestek. Julián írt neked. Beléphettem volna egy selyemruhás szobába, és akkor is azt hallgathattam volna, milyen csodálatos voltál.
– Feljöhettél volna velem, hogy vigyázz apára.
Renata lesütötte a tekintetét.
-Tudom.
