– És megkérdezhetted volna, hogy boldog vagyok-e.
A húga sírni kezdett.
– Ha elmondod, utálni fog.
Isabel kioldotta a kötényét, és összehajtotta az asztalon.
– El kell döntened, mit teszel a hazugságoddal. Én már eldöntöttem, mit kezdek az életemmel.
Azon a délutánon becsomagolt egy bőröndbe. Magával vitte apja óráját, anyja imakönyvét és néhány megfoltozott kertészkesztyűt.
Mercedes néni felajánlott neki egy szobát a falusi házában.
– El kell viselned a papagájomat – figyelmeztetett. – Sértegeti a látogatókat és ellopja a gombokat.
Izabella megpróbált mosolyogni.
– Nem akarok újabb teher lenni a számodra.
Mercedes mindkét kezét a botra tette.
– Nálam becsukhatod az ajtót és pihenhetsz. Ha szükségem van valamire, majd megkérdezem. És te nemet is mondhatsz.
Ez a lehetőség, ami nagynénje számára olyan egyszerű volt, olyan könnyekre fakasztotta Isabelt, amilyeneket még az esküvő alatt sem engedett meg magának. Mercedes megvárta, amíg befejezi, majd segített neki becsukni a csomagtartót.
Tomasa, a szakácsnő, elkészítette az útravalót, és bejelentette, hogy ő is elindul.
„A térdem már túl öreg ahhoz, hogy kiszolgáljak valakit, aki rám ordít” – magyarázta.
Isabel megölelte a húgát, mielőtt elment.
Renata mereven állt a karjaiban.
– Soha többé ne nevezz szerencsésnek, hogy újra fedél van a fejem felett – mondta neki Isabel –, ha azért, hogy megtarthassam, azt várod, hogy soha többé ne üljek az asztalodhoz.
Alonso meglátogatta a nagynénjénél.
Díszhintó nélkül érkezett, kölcsönkönyveket vitt magával, és híreket a kis iskolákról, amelyeket megnyitni tervezett.
Beszélt elhunyt feleségéről is, a családjuk által elrendezett házasságról, és a hosszú hallgatásról, amit együtt töltöttek.
„Megtanultam, hogy ne kérjek társaságot” – vallotta be.
Isabel ekkor megértette az óvatosságát. Figyelt, várt, és soha nem vette magától értetődőnek, hogy jól fogadják.
Egyik délután Alonso a karosszékben aludva találta, egy nyitott könyvvel a mellkasán. Isabel riadtan ébredt, és bocsánatot akart kérni.
Egy csésze forró csokoládét hagyott a keze ügyében.
– Nem tudtam, hogy ennyire fáradt vagyok – mondta.
– Holnap beszélhetünk.
Isabel nem emlékezett rá, hogy valaha is félretették volna valaki a saját vágyaikat, hogy ő pihenhessen. Megkérte, hogy maradjon egy kicsit. A férfi az ablaknál ült és olvasott, miközben Isabel lehunyta a szemét. Amikor újra felébredt, a férfi még mindig ott volt.
Ahogy teltek a hetek, kezdte felismerni a lépteit, mielőtt kopogott volna az ajtón.
Amikor bejelentette, hogy vissza kell térnie északra, a nő megijedt.
Újra egy ablaknál találta magát várakozva, betűk között öregedve.
De ezúttal feltette a kalapját.
Épp indulni készült a fogadóba, amikor a küszöbön megtalálta Juliant.
Az arca eltorzult.
– Renata mesélte nekem.
Izabella teljesen kinyitotta az ajtót.
A húga jött mögötte, sápadtan, kesztyű nélkül.
– Azért jöttem, hogy ne kelljen újra védekezned – mondta Renata.
Beléptek a szobába. Mercedes néni letette a hímzését.
Renata az elején beismerte a hazugságot, mentegetőzés nélkül. Aztán letett néhány papírt az asztalra.
–Megkértem a közjegyzőt, hogy készítse elő a ház átruházását. Szükség van hozzá a jóváhagyásodra. A többit nem adom vissza, de nem akarok tovább hasznot húzni abból, amit tettem.
Isabel Julianra nézett.
– Egyetértesz?
– Igen. És bocsánatot kell kérnem. Egyetlen beszélgetés elég volt ahhoz, hogy abbahagyjam a keresésedet. Aztán előtted vacsoráztam, és még megkérdezni sem volt bátorságom.
Ez jobban fájt, mint bármilyen magyarázat.
Befejezte a kiszabadítását is.
– Vártam rád – felelte. – De már nem várok rád.
Julián lehajtotta a fejét.
Renata hangtalanul sírt.
– Nem tudom, hogy valaha is képes leszel-e újra szeretni.
Isabel egy zsebkendőt nyújtott neki.
– Ma azzal kezdheted, hogy igazat mondasz, amikor nem vagyok a közeledben.
Azon a reggelen nem történt teljes megbékélés. Volt valami kisebb dolog is: Renata ott maradt, és hallgatta őket anélkül, hogy vigaszt követelt volna.
Amikor elmentek, Isabel ismét felvette a kalapját.
A fogadóban nyüzsgő udvart talált. Egy lovász fogta a lovakat, míg Alonso egy bőrönd szíjait ellenőrizte.
Amikor meglátta, abbahagyta, amit csinált.
– Történt valami?
Izabella mély lélegzetet vett.
– Igen. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, tervez-e nekem írni az iskoláiról, vagy inkább megmutatná őket.
A gróf ránézett, de nem értette teljesen.
– Nagyon szeretném megmutatni őket neked.
– És akkor szeretném látni a gyümölcsöseiteket. És megbeszélni veletek az ösvényeket. És leülni mellétek, amikor nincs mit mondanunk.
Alonso közeledett.
– Izabella…
– Nem azért jöttem, mert szükségem van egy házra. Nem is azért, mert szükséged van valakire, aki gondoskodik rólad.
-Tudom.
– Azért jöttem, mert tegnap korán elment, és mindennek, amit el akartam mondani neki, máig kellett várnia.
Remegő nevetést hallatott.
– Velem is ez történik a köpenyek napja óta.
Megfogta a kezét és várt. Isabel volt az, aki eltávolodott tőle, és homlokát a férfi mellkasához támasztotta.
Decemberben házasodtak össze, egy udvarlás után, mások ígéretei nélkül.
A családi ház már Isabelé volt. Úgy döntött, hogy Mercedes néni és Tomasa lakjanak ott, saját szobával és anyagi támogatással.
Renata részt vett Julián esküvőjén. Mielőtt belépett volna, megállt a húga előtt.
—Hol segíthetek?
Isabel a kesztyű nélküli kezére nézett.
– Először ölelj meg. Aztán meglátjuk.
A banketten mindenkinek jutott hely.
