A húgom éhen sír… hadd dolgozzak a farmodon egy kis ételért cserébe.
– A húgom éhen sír. Hadd dolgozzak a farmodon ennivalóért.
Don Ignacio Valdés abbahagyta a kukoricazsákok számolását.
A kapu előtt egy 14 éves fiú állt szakadt szandálban és foltozott ingben. Egy mesquite fa alatt egy hatéves lány várakozott, aki egy karját elvesztő rongybabát szorongatott.
1887 ősze volt. Jalisco azon vidékein az aszály több éléskamrát ürített ki, mint magtárat.
-Mi a neved?
– Mateo Herrera. Ő a húgom, Lupita.
– És a szüleid?
– Meghalt az apám. Anyukám négy hónapja elment munkát keresni. Azt mondta, vasárnap visszajön.
– Melyik vasárnap?
Mateo lesütötte a tekintetét.
— Az első.
A lány közelebb húzódott.
– Fáj a hasam.
– Most azonnal, Lupita.
Don Ignacio zavartan figyelte, ahogy a fiú ott áll előtte, amiért valaki meghallotta.
– Mikor ettek?
-Tegnap.
— Mit ettek?
– Rizs – felelte a lány –, sóval.
A földbirtokos már éppen hívni akarta a szakácsot, amikor meglátott valamit a kezében.
Egy darab megkeményedett tortilla volt.
– Miért nem eszed meg?
Lupita a testvérére nézett.
– Eltettem, hátha ma éhes lesz.
Mateo elfordította az arcát, és az ingujjával törölgette a szemét.
–Tudok karámokat takarítani, tűzifát hozni, állatokat gondozni. Nem kérek alamizsnát.
Don Ignacio válasza némi időt vett igénybe.
– Először is enni fognak.
– Majd később levonja a számlámból.
– Ebben a házban ingyenes az asztalnál ülés.
Doña Remedios babot, meleg tortillát és tojást szolgált fel nekik. Lupita úgy meredt a tányérjára, mintha attól félne, hogy valaki elviszi tőle.
Aztán feltörte a tojását, és a felét Mateo tányérjára tette.
Az ajtóban Ignacio régi fájdalmat érzett. A lánya is így osztotta meg az ételt, amikor kicsi volt.
12 éve nem ültem le vele.
Délután megengedte Mateónak, hogy ágakat gyűjtsön az udvaron, míg Lupita a konyhában aludt. Amikor végzett, adott neki egy kosár ételt.
– Holnap beszélünk a tanárral.
–Nem tudok tanulni. Gondoskodnom kell róla.
—Remedios elkísérheti őt az órákon.
Mateo megszorította a kilincset.
– Nem fogom őt otthagyni valakivel, akit alig ismerek.
Ignacio éppen parancsot akart kiadni, de visszatartotta magát.
– Akkor holnap egy kicsit jobban megismerhetsz minket.
A fiú bólintott.
Mielőtt elbúcsúzott volna, a földbirtokos megkérdezte anyja nevét.
—Guadalupe Herrera.
Ignacio mozdulatlan maradt.
– Ismered őt?
Négy hónappal korábban látta, amint munkát kéreget ugyanebben az udvarban. Elbocsátotta anélkül, hogy megkérdezte volna, evett-e már.
Aztán a művezetője felajánlotta, hogy elviszi San Gabrielbe.
– Itt volt – ismerte be.
Mateo letette a kosarat a földre.
-Hol van?
– Nem tudom. Eusebióval ment el, az egyik emberemmel.
– Beszélni akarok vele.
– Három napja hiányzik.
A remény eltűnt a fiú arcáról.
– Akkor keress rá.
Ignacióval még soha senki nem beszélt így a birtokán.
Soha senkinek sem volt ennyi joga.
Azon az estén elkísérte őket vályogházukba.
Egy idős szomszédasszony kölcsönadott nekik vizet a kútból, és megosztotta velük azt a keveset, amije volt. Azt hitte, Guadalupe egy közeli farmon dolgozik. Mateo, attól tartva, hogy a testvérek elszakadnak egymástól, hallgatott arról, hogy mióta vannak egyedül.
Egy gyékényen egy összehajtott kendő volt.
–Lupita azzal alszik – magyarázta –. Azt mondja, még mindig anya illata van.
Ignacio visszatért a haciendába, képtelenül kiverni a fejéből a képet.
Másnap reggel Eusebioért küldött. Ahogy leszállt az est, egy öszvérhajcsár aláíratlan papírt hozott.
„Ne kérdezz Guadalupéról. Amikor utoljára láttam, még élt. Vannak férfiak, akik nem bocsátják el az adósságokat.”
Ignacio felismerte a művezetője kézírását.
Amikor Mateo megérkezett, nem próbálta eltitkolni előle.
A fiú lassan olvasott.
– Menjünk, keressük meg őt.
– Először is ki kell derítenem…
– Négy hónapja várok, hogy valaki rájöjjön valamire.
Ignacio a kezeire nézett: még mindig kicsik, bár tele voltak bőrkeményedésekkel.
– Hajnalban indulunk.
Lupita Remediosnál maradt. Mielőtt elbúcsúzott volna, odaadta Mateónak a babáját.
– Ha esetleg anya nem tudna aludni.
A kabátja alá tette.
Eusebio húga félnapi járásra lakott onnan. Először tagadta, hogy bármit is tudna, de amikor Mateo leírta az anyját, elkezdte csavarni a kötényét.
–Baleset történt. A bátyám ivott. A kocsi felborult a szakadék közelében.
Mateo egy szék támlájába kapaszkodott.
– Az anyám…?
–Beütötte a fejét. Idehozták, majd a nővérek kórházába.
– Miért nem figyelmeztetett minket senki?
Az asszony az udvar felé nézett.
– Eusebio azt mondta, majd gondoskodik róla.
A nevét egy könyvben találták meg a kórházban. Guadalupe kilenc napot töltött ott. Utána a konyhában dolgozott, amíg hat héttel ezelőtt váratlanul el nem ment.
Egy apáca eszébe jutott egy táskája, amit otthagyott.
Egy gyerekblúz, egy jegyzetfüzet és egy levél volt benne.
Mateo felismerte a levelet, mielőtt kinyitotta volna.
„Fiam, élek. Eusebio biztosított róla, hogy megkapják, amit küldök nekik. Vissza akarok menni, de egy férfi azzal fenyegetőzik, hogy elveszi a házamat, és téged messze munkára kényszerít. Segítséget keresek. Ha bármi történik velem, keresd a hölgyet, akinek a neve a megjelölt oldalon szerepel.”
– Nem kaptunk semmit – suttogta Mateo.
Ignacio kinyitotta a jegyzetfüzetet.
A név elolvasása után kénytelen volt az asztalra támaszkodni.
Isabel Valdés.
