A lánya.

Útközben Mateo a térdén tartotta a levelet.

– Miért nem látod a lányodat?

Ignacio a szemét az úton tartotta.

–Egy tanárhoz akart hozzámenni feleségül. Nekem más terveim voltak.

– És ő?

– Ő választotta a tanárt.

– Helyesen cselekedett.

A földbirtokos keserűen felsóhajtott.

– Azt mondtam neki, hogy ha átlépi a kaput, megszűnik a lányom lenni.

Mateo most nézett rá először.

–Bármit megadnék, hogy megtaláljam az anyámat. Te tudod, hol van a tiéd, és nem mész oda.

– A lányom – helyesbített Ignacio erőtlenül.

– Ugyanez a helyzet, amikor várakozol.

Isabelt egy szerény házban találták, ahol több nőt tanított olvasni. Évekkel korábban özvegyült, és varrásból és olvasási órák adásával tartotta fenn magát.

Amikor meglátta az apját, letette a tűt az asztalra.

— Ki halt meg?

Ignacio védekezés nélkül fogadta a kérdést.

Máté előrelépett, és felmutatta a levelet.

– Az anyámat keresem.

Izabella arckifejezése megváltozott.

– Te vagy Mateo.

Remegni kezdett.

– Itt van?

– Nem. De tudom, ki tud minket elvinni hozzá.

Ignacio tett egy lépést.

– Izabella…

– Most pedig mi gondoskodunk a gyerekről.

Bólintott, és – emlékezete szerint először – engedelmeskedett.

Isabel a kórházban találkozott Guadalupéval.

Hónapokkal a baleset előtt Lupita súlyosan megbetegedett. Hogy kifizesse az orvost és gyógyszereket vehessen, édesanyja 30 pesót kölcsönvett egy Anselmo Barragán nevű uzsorástól.

Többször is fizetett, de az adósság egyre csak nőtt a számára érthetetlen felárakkal. Anselmo aztán aláíratott vele egy dokumentumot, amely szerinte lehetővé teszi számára a ház megtartását.

Azzal is fenyegetőzött, hogy Mateót egy távoli tanyára küldi, hogy rendezze a befejezetlenül maradt ügyeket.

„Azt gondolta, ha elrejtőzik és pénzt küld, kifizetheti őket, mielőtt megtalálják őket” – magyarázta Isabel. „Eusebio felajánlotta, hogy kézbesíti a leveleiket.”

Mateo letette a papírt az asztalra.

– Az út szélén várakoztunk.

Izabella lehajtotta a fejét.

– Elkértem a címét. Féltem belekeveredni. Ragaszkodnom kellett volna.

– Mindenki tudott valamit, kivéve minket.

Senki sem talált működőképes választ.

Isabel kinyitott egy fiókot, és kivett belőle két kék szalagot.

–Lupitának vette őket. Nálam hagyta őket, amikor el kellett mennie. Anselmo itt találta meg.

-És most?

– Egy mosónőnek sikerült elrejtenie egy kávéültetvényen. Tegnap kaptam a hírt.

Ignác csatlakozott.

Menjünk.

Izabella szigorúan nézett rá.

– Az, hogy segítesz neki, nem oldja meg azt, amit velem tettél.

-Tudom.

A válasz egyszerűsége szóhoz sem jutott.

Visszamentek Lupitáért, és másnap reggel elindultak.

A lány feltűzte a kék szalagokat.

– Azt akarom, hogy anyukám csinosnak lásson.

Mateo az utat azzal töltötte, hogy a hegyeket nézte, nehogy a húga lássa sírni.

Guadalupéra egy udvarban találtak rá, ahol több nő kávébabot válogatt. Soványabb volt, és egy sebhely volt a halántéka közelében.

Mateo leszállt a kocsiról.

-Anya.

Felemelte a fejét.

A kosár kicsúszott a kezéből.

Lupita a karjaiba rohant, de Mateo pár lépésnyire maradt. Hónapok óta képzelte ezt a találkozást; most nem tudta, hogyan közelítse meg.

-Fiú…

– Azt mondtad, vasárnap visszajössz.

Guadalupe a mellkasához szorította a lányt.

–Vissza akartam menni. Féltem.

– Lupita éhes volt.

A nő felnézett.

– Küldtem pénzt.

– Soha nem érkezett meg.

– Eusebio megesküdött nekem…

–Otthagytam az iskolát. Eladtam a csirkéket. Utána semmi sem maradt.

Guadalupe Isabelt kereste a tekintetével. Néma megerősítésre lelt.

Befogta a száját.

– Azt hittem, gondoskodnak róluk.

Mateo elővette a babát a kabátjából.

– Azért küldte el neki, hogy ne aludjon el egyedül.

Guadalupe kinyújtotta a kezét. A fiú dühös akart maradni, de amikor megérezte az ujjait, összeomlott.

Olyan szorosan ölelte magához, hogy alig tudott megszólalni.

– Soha többé ne döntsd azt, hogy jobb nekünk nélküled.

– Nem – felelte a nő. – Nem teszem meg újra.

A félelem visszatért, amikor indulni készültek.

Guadalupe megmutatta Anselmo dokumentumát és egy csomag nyugtát.

– Azt mondja, még mindig tartozom 180 pesóval.

Isabel elkezdte hozzátenni.

—Itt vannak azok a kifizetések, amelyeket nem vontak le.

Ignacio felismerte egy városi írnok pecsétjét.

– Egy olyan személy fogja felülvizsgálni, aki nem a Barragánnál dolgozik.

– Mi van, ha Mateóért jön?

A fiú kinyitotta a száját, de az anyja átölelte a vállánál fogva.

– Ezúttal én fogok beszélni.

A haciendába érkezve Anselmót a kapunál találták két férfival és egy szekérrel.

Eusebio mögöttük állt.

Guadalupe elsápadt.

– Jó napot – mondta a uzsorás. – Azért jöttem, ami az enyém.

A tekintete megakadt Matthew-n.

Ignacio esett le először.

– Itt senki sem tartozik hozzád.

Anselmo kihajtott egy papírdarabot.

– Ez a nő aláírta.

Isabel anélkül nézett rá, hogy hozzáért volna.

—Hozd el az eredetit holnap egy független közjegyzőhöz. A bizonylatokat is átnézzük.

– Nincs okom vitatkozni egy varrónővel.

Ignacio mellette állt.

– A lányommal beszélsz.

Isabel egy pillanatra rápillantott. Aztán visszanézett a dokumentumra.

Guadalupe viszont Eusebióra nézett.

– Hol vannak a leveleim?

A művezető nem válaszolt.

Hol van a gyerekeim kajája?

Anselmo megpróbálta félbeszakítani.

– Ennek semmi köze az adóssághoz.

– Számomra igen – mondta Guadalupe.

Eusebio levette a kalapját. A homloka csuromvizes volt.