A lány imádkozott: „Kérlek, küldj anyának egy jó embert”… A gazda, aki mellette a padon ült, meghallotta az imát.
– Kedves Istenem, küldj anyámnak egy jó embert. Olyat, aki nem hagy el minket.
Elena Robles kinyitotta a szemét, mielőtt a lánya befejezhette volna a mondatot.
Catalina mellette térdelt, szorosan összekulcsolt kézzel, egy harisnya csúszott le a bokája felé. Hatéves volt, és még mindig hitt abban, hogy a fontos dolgokat világosan kell kimondani, még egy csendes templomban is.
– Halkabban, szerelmem – suttogta Elena.
A lány engedelmeskedett, de a mögötte ülő férfi már hallotta.
Gabriel Fuentes a kezében tartotta a kalapját, és lesütötte a tekintetét, ügyelve arra, hogy anyja ne vegye észre a figyelmét.
1888 májusi reggele volt San Jerónimóban, egy durangói szarvasmarha-tenyésztő városban. A levegőben viasz, friss vályog és útszéli por illata terjengett. A templom előtt szekerek és lovak vártak; bent Elena megpróbálta elrejteni fekete ruhájának rojtos ujját.
A férje februárban meghalt.
Andrés asztalos volt, szeretetteljes és szórakozott, képes volt órákig javítani egy ajtót, majd elfelejteni, hová tette a kulcsot. Néhány nap alatt lázas lett. Miután kifizette az adósságait és a temetési költségeket, Elena elvesztette a műhely mellett bérelt szobát.
Egy bőrönddel, ágyneművel és annyi pénzzel érkezett San Jerónióba, hogy el tudjon tölteni néhány éjszakát egy fogadóban.
Nem férjet keresett.
Konyhát keresett, ahol gondoskodhat, könyvelést rendezhet, bármilyen munkát, ami lehetővé teszi számára, hogy a lánya mellette maradhasson.
Amikor a mise véget ért, Catalina az anyja arcára nézett.
Mondtam valami rosszat?
Elena lehajolt, hogy felhúzza a harisnyáját.
– Nem, szerelmem. Nem tettél semmi rosszat.
Gábriel látta őket távozni.
Aztán visszatért a tanyájára, ahol egy teli kamra, egy erős tető és egy asztal hét székkel várta.
Csak 1-et használtam.
Szerdára Elena már annyi negatívumot kapott, hogy felismerte őket, mielőtt kimondták volna.
Nem volt szükségük segítségre a mosodában. A tulajdonos unokahúga dolgozott a fogadóban. Egy család beleegyezett volna, hogy alkalmazza, feltéve, hogy Catalinát valaki más gondjaira bízza.
– A lány nincs útban – felelte Elena, és felállt.
Feladott egy hirdetést az üzletben: tudott főzni, varrni és könyvelni. Írt is Doña Mercedesnek, egykori munkaadójának, aki Nombre de Dios közelében lakott, állást kért.
A fogadós csütörtökig adott neki időt a fizetésre.
Elena a bolt előtt volt, és lisztet csomagolt egy kendőbe, amikor Gabriel odalépett.
Levette a kalapját.
– Mrs. Robles, láttam a hirdetését. Szükségem van valakire, aki vigyáz a házra a tanyámon.
Mozdulatlanul tartotta a kezét.
– Van egy lányom.
– Tudom. Van egy kis ház a főépület mögött. Lakhatnának ott.
Elena alaposan szemügyre vette. Körülbelül 38 éves, magas, komoly arcú férfi volt, akinek a kezét megkeményítette a gyeplő.
– Mi történt azzal, aki korábban ott dolgozott?
– A fiához költözött. Azóta rájöttem, mennyi mindent tudott.
Elmagyarázta a feladatokat, a fizetést és a fizetésnapot. A kis ház, az élelem és a tűzifa benne volt az árban.
– A munkások ruháit is ki kell mosnom?
Gábriel gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem. Ha később szükségünk lesz arra a munkára, akkor megegyezünk egy másik fizetésben.
Ez a válasz fontosabb volt neki, mint az összes korábbi ígéret.
Beleegyezett, hogy meglátogatja a helyet.
A La Esperanza ranch alig több mint egy órányira volt szekérrel. Voltak rajta karámok, egy benőtt gyümölcsös és egy nagy ház, amelynek rendjét a hónapokig tartó elhanyagolás tette tönkre.
Elena 3 külön babvásárlást talált, amelyeket ugyanazon a héten rögzítettek, és egy hímzett terítőt, ami eltakart egy lyukat a szekrényen.
– Nem volt ott egy rongy?
– Azt hittem, ennyi.
– Csipke van rajta.
Gabriel megújult figyelemmel vizsgálgatta az asztalterítőt.
– Most, hogy említed…
El kellett fordulnia, hogy elrejtse a mosolyát.
A kis házban két szoba, egy tűzhely és egy rendesen záródó ajtó volt. Elena megpróbálta a zárat. Catalina az ablaknál maradt, és egy fehér kancát figyelt a legelőn.
Mielőtt elfogadta volna, Elena határozottan megszólalt:
– Szeretném világossá tenni: dolgozni vagyok itt. A lányommal nem vagyunk jótékonysági szervezet.
-RENDBEN.
–És amikor vége a szezonnak, majd rendesen elbeszélgetünk. Nem akarok egy reggel arra ébredni, hogy el kell mennünk.
Gábriel levett egy papírt az asztalról.
– Akkor megírjuk.
Csütörtökön Elena az utolsó fillérjeivel és az ingfoltozásért keresett pénzzel fizetett a fogadóban.
Gabriel kivitte a bőröndöt a kis házhoz. Letette az ajtó mellett, és hátralépett, hogy Elena eldönthesse, hová tegye.
Catalina egy polcra tett egy fababát, egy kék szalagot és egy sima követ, amit az apja gyűjtött neki.
Azon az estén megkérdezte:
– Holnap is itt alszunk?
Elena gombócot érzett a torkában.
– Igen. Kiveheted az összes holmidat.
A lány végre kibontotta a kis csomagot, amit indulásra készen tartott.
Másnap Elena már kitakarította a konyhát, átnézte a készleteket, és vitatkozott Gabriellel a szokása miatt, hogy csak kávét iszik reggelire.
– Eddig ő tartott engem életben.
– Nos, hadd segítsenek egy kicsit a tojások.
Tiltakozás nélkül leült.
Pénteken pontosan annyit fizetett neki, amennyiben megállapodtak a ledolgozott napokért. Elena maga számolta meg az érméket. Aztán újra megszámolta őket.
